Földismei nyelvenczkedések

Kovag. Zöldle. Tülle. Kigyla. Berzle. Jegeczes. Mandolaképű. Törgyületes. Görgyületes. Vaséleg. Tülleszirt. Szemegle. Csengle. Szivagkőzetek. Puhányok és burányok. Talajos lánczburány. Reszelények. Közönséges iglény. Vonalozott gyöngér. Kétkarélyú bölle. Knigti ötizke. Ránczos köldöny. Csehországi csodány. Blumenbachi rejlöny. Ősikék. Talányos hálony. Burtini bagócsa. Sugáros köldöny. Bordacsos zugoncz. Fegyverzett fejbökény. Legyező dörgész. Hosszúröpű tompócz. Kerekdedes iszapka. Díszes lobogány. Reczés serlegőcz. Desznójersi emlőcse. Soros körvöny. Marsi szörbencs. Élesbordájú fúrhabany. Forgonczféle homár. Valdi gyöngyike. Ferde falány. Tövises gerencs. Lapos fodorcza. Bükös bölök. Általános kögöcske. Köröczös csészike. Hatszögű bököcz.

S a nagy hajdanócz.

[Szemelvények Mihálka Antal 1862-es geológia tankönyvéből; T3 Kiadó, 2006, Boér Hunor előszavával].

Romanian Wine

We have spent the holidays somewhere on the new fringes of the European Union, more precisely in the southeastern corner of Transylvania, Romania, in our old hometowns of Csíkszereda (Miercurea Ciuc) and Sepsiszentgyörgy (Sfantu Gheorghe). Despite numerous inconveniences (like our luggage getting lost in Paris on the way home and having to drive a small Renault on a few inches of fresh snow) it was a worthwhile trip, e.g., after three years of no-see, it is nice to get to know your family and friends again.

Anyway, one of the enjoyable parts of the trip was that we sampled a number of Romanian wines. Not too many, because the average store in Szentgyörgy or Csíkszereda does not carry a big selection of wines. We learned that wines that are cheaper than about 5 dollars (~12-13 new Romanian lei) are usually barely drinkable. However, some of the bottles in the 15-20-30 lei price range are quite nice. The ones labeled Prahova Valley are always reliable; we had several bottles of Merlots and Cabernets. And there are a few Feteasca Neagra-s that are outstanding. Look for "Cramele Halewood S.A." on the label.

So the good news is that there are a growing number of enjoyable wines for reasonable prices. However, I still do not understand why on earth they label almost every wine with 'sec' (dry), 'demisec' (half-dry), 'demiculce', and 'dulce' (sweet). Have you ever seen a Cabernet Sauvignon labeled as 'sweet wine'? Well, in Romania you can see such monstrous creations almost in any store that sells wine. Don't event think about trying one of these -- they are as bad as the label sounds. Why is it so difficult to grasp that good red wine is not supposed to be sweet?

A BKB visszavág - avagy a plágium fölötébb veszélyes voltáról

Hantz Pétert és Kovács Lehelt kirúgták ugyan a Babes-Bolyairól, de a Bolyai Kezdeményező Bizottságot nem a matyók hímezték. Bodó Barna Szamosközi Istvánt plágiummal vádolja, amit ez utóbbi persze hevesen tagad.

A média erre a plágium-ügyre koncentrál, és nem sokat foglalkozik az egyéb részletekkel. De nem árt feleleveníteni, hogy Hantzékat többen és többször azzal vádolták, hogy BKB-s tevékenységük mellett vagy mögött nem sok szakmai teljesítmény van. Végre most valaki kimondta világosan, hogy a Physical Review Letters-ben közölni tudományos cikket valamivel komolyabb tudományos teljesítmény, mint akármelyik kolozsvári vagy hazai kiadónál közölni akármit. Márpedig a legtöbben a leghevesebb BKB-kritikusok között csak olyan lapokban szoktak közölni, amelyeknek az "impact factor"-a olyan, mint a román ipar Caragiale szerint: "este admirabila, sublima putem zice, dar lipseste cu desavarsire".

De térjünk arra, ami a médiát jobban érdekli: plagizált-e Szamosközi tanár úr vagy sem. A BKB szerint

mind a doktori dolgozatban, mind az Evaluarea potenţialului la elevi című könyvben előfordul ugyanaz a csaknem három teljes oldalt kitevő szöveg, amely megtalálható egy korábban megjelent francia könyvben, a Fredi P. Düchel által szerkesztett Textes de base en pédagogie – l’éducation cognitive – le développement de la capacité d’apprentissage et son évaluation című kötetben. A szövegátvétel részben szó szerinti, részben csak a kifejezésmód változik, a gondolatmenet egyezik. A szóban forgó szöveg három szerzője (Jean Louis Paour, Jeanine Jaume, Odile de Robillard) azonban sem lábjegyzetben, sem a forrásmunkák között nincs feltüntetve.

Sz. I. válasza itt olvasható. Szerinte a plágium meghatározása a következő (gyors és hozzávetőleges fordításban): olyan gondolatok, amelyeket részben vagy teljesen átvett valaki, és úgy tüntette fel őket, mintha saját munkája eredményei lennének. A szóban forgó három oldalról ő sehol sem állította, hogy a saját eredményeiről lenne szó; ebből következik, hogy az nem plágium.

A bajok ott kezdődnek, hogy a plágiumnak nem egészen ez a definiciója. Nézzük csak pl. a magyar Wikipédiát:

Plágiumnak vagy plagizálásnak nevezik azt a cselekedetet, ha valaki egy másik ember (az eredeti szerző) munkáját saját publikált munkájában hivatkozás, forrás megjelölés és/vagy szerzői engedély nélkül felhasználja, azt sajátjaként tünteti fel, és ezzel a eredeti szerző jogait sérti.

A Szamosközi tanár úr gondolatmenete szerint, ha valaki szó szerint kimásolna egy néhány passzust Watson és Crick 1953-as Nature cikkéből, anélkül, hogy hivatkozna rájuk, az nem lenne plágium, hiszen mindenki tudja, hogy ki magyarázta meg a DNS szerkezetét.

A teljesség kedvéért, és a Transindex jóvoltából, hadd másoljunk ide egy passzust a francia szövegből és ugyanannak az a' la Cluj változatát.

Por ce faire, on mobilise trois types d'aides: a) proposer des taches dont la resolution ne depend pas essentiellement d'acquis cognitifs anterieurs, b) chercher a lever les entraves actuelles au bon functionnement cognitif, c) induire un degre de fonctionnement "optimal" compte tenu de la nature de la tache et des capacites du sujet. La quantite comme la nature des aides peuvent varier fortement d'un instrument d'evaluation dynamique a l'autre. Cela peut aller d'aides ponctuelles et standardisees (Carlson & Wiedl, 1992a; 1992b) jusqu'a de veritables programmes d'apprentissage proposes sur plusieurs heures (Guthke, 1992).

És:

Ajutoarele pe care evaluatorul le ofera evaluatului vizeaza trei aspecte principale: 1. utilizarea unor sarcini a caror rezolvare nu depinde in mod necesar de achizitiile cognitive anterioare; 2. anihilarea acelor obstacole actuale care determina inefecienta functionarii cognitive; 3. inducerea unui nivel optim al functionarii mintale tinand cont de natura sarcinii si capacitatea subiectului. Cantitatea si natura ajutoarelor poate varia de laa cele standardizate (Carlson & Wiedl, 1992) pina la programe de invatare (Guthke, 1992).

Ennek elég erős plágium szaga van, és mellékes, hogy a bevezetésben, a fő fejezetben, vagy a köszönetnyílvánításban jelenik-e meg a szöveg.

Persze nem állítom, hogy nem fordulhat elő: valaki elkövet egy ilyen hibát pályája elején, de azután - vagy azelőtt - olyasmiket produkál, amiknek súlya mellett eljelentéktelenednek az ilyen régi melléfogások. Ilyesmiről egyelőre semmi szó nem esik: az egyetem vezetősége mindent tagad - és ezzel mindenkit hülyének néz.

Sajnos, jobbanmondva szerencsére, ezek a pofátlan dolgok, amiket tényeknek hívnak, magukért beszélnek.

Természettudományos oldalak a Transindex-en

Itt (a lap alján). Végre. A sok humán kutatói oldal után itt volt az ideje, hogy azok is teret és reklámot kapjanak, akik 'földhözragadtabb' dolgokkal foglalkoznak. De komolyan foglalkoznak. És más kutatók (azaz az ISI) által is számontartott lapokban közölnek.

Székely találékonyság = 0 (legalábbis a statisztikák szerint)

Idézet az Új Magyar Szóból:

"Elképesztőnek tartom, hogy Hargita és Kovászna megyéből egyetlen szabadalmi kérés sem érkezett. Hol van a híres székely furfang?" - vetette fel az ÚMSZ-nek Varga Gábor, az Országos Szabadalmi és Védjegyhivatal (OSIM) elnöke, aki tegnap az idei szabadalmi oltalom igénylésekről számolt be. Varga kijelentésével arra utalt, hogy a két székely megye nem jeleskedett találmányokban az idén. (...) Az OSIM beszámolójából többek közt kiderül, hogy idén a legtöbb oltalom kérést - 230-at - Bukarestben nyújtották be, míg vidéken Iasi, illetve Kolozs megye 39 kérelemmel tartozik a "közvetlen élmezőnybe". A sereghajtók között Krassó-Szörény, Mehedinti, Olt és Teleorman megye található egy-egy oltalmi kérelemmel, míg a két székely megye nullával az abszolút utolsó.

Persze a saját találmányok hiánya nem akadályozza meg a székelyeket abban, hogy olyan kiemelkedő találmányokat ünnepeljenek és támogassanak (pl. itt), mint amilyen a Spanyol Zoltán vízautója.

Ernst Haeckel-ről, kevésbé elfogultan

Azaz kevésbé elfogultan, mint ahogyan Kardos Gábor posztmodern környezetbarát és borkereskedő elmélkedik róla.

K.G. szerint

"[...] tény, hogy éppen a darwinizmus legismertebb népszerűsítője, Ernst Haeckel fogalmazta meg az első "tudományos" fajelméletet, a rasszok első rangsorolását (a majmokhoz szerinte közelebb álló feketéktől a legfejlettebbnek vélt indogermán fehérekig), mégpedig szigorúan darwiniánus alapon, már 1868-ban, mindössze kilenc évvel a Fajok eredete megjelenése után.

A világ olyannyira Haeckel számos nyelvre lefordított népszerűsítő munkáin keresztül ismerte meg a darwinizmust, hogy a mai napig gyakran az ő téziseit nevezik darwinizmusnak. Összesen 90 tudós társaság és akadémia tagja volt, sőt: a tankönyvekben, enciklopédiákban máig nagy biológusként emlegetik, szemérmesen elhallgatva primér rasszizmusát és a fajelmélet megfogalmazásában játszott úttörő szerepét."

Nos, kezdjük azzal, hogy Ernst Haeckel nem nevezhető a darwinizmus legismertebb népszerűsítőjének. Borkereskedő barátunk (hadd utánozzam az ő szarkasztikus és személyeskedő stílusát) elhallgatja, illetve - rosszabbik esetben - nem tudja, hogy ez a kijelentés legfeljebb akkor lenne igaz, ha a teljes általánosítás helyett némi idő- és térbeli határokat is szabna Ernst Haeckel népszerűségének és befolyásának. Haeckel ugyanis elsősorban német nyelvterületen volt befolyásos és népszerű, és, mondanom sem kell(ene), a mai németországi egyetemeken és laborokban nem Haeckel munkássága képezi a domináns kutatási témák alapjait. Angol nyelvterületen például Darwin saját írásainak és Thomas Huxley szövegeinek jóval nagyobb volt a hatása; manapság pedig, ha valaki az evolúcióról szeretne valamit tanulni, akkor általában nem Haeckel könyveit veszi le a polcról, hanem Richard Dawkins köteteit, Stephen Jay Gould esszéit, vagy például Jonathan Weiner kiváló könyvét Darwin Galapagos-i pintyeiről. Nem is beszélve, hogy aki manapság a Haeckel téziseit nevezi darwinizmusnak, az egyszerüen nincs napirenden a dolgokkal és ideje lenne felfrissítenie tudását.

Ettől függetlenül persze Ernst Haeckel-t nem hiába tekintik az enciklopédiák egy kiemelkedő és nagy befolyású biológusnak. Nagy embereknek gyakran a melléfogásaik is nagyok; Haeckel vaskos kötetekre rúgó, jórészt kiváló minőségű rendszertani munkássága mellett jónéhány olyan gondolatot vetett papírra, ami vagy pontatlan és durván általánosít és egyszerűsít, vagy pedig egyértelműen szociáldarwinista félrebeszélés. Az 1904-ben kiadott "Kunstformen der Natur" a mai napig a természettudományt és a művészetet legjobban ötvöző munkák közé tartozik. Érdemes megtekinteni egy néhány ilyen rajzot, még akkor is, ha gyakran a művészi szabadság felülkerekedik a tudományos pontosságon.

K.G. azt is elfelejti megemlíteni (vagy nem tudja), hogy Haeckel a mai tankönyvekben és evolúciós irodalomban elsősorban annak a hipotézisének köszönhetően van jelen, mely szerint az egyedfejlődés ismétli a törzsfejlődést, és nem a rasszizmusba hajló szociáldarwinista elmélkedései a népszerűek. Ez utóbbiak valóban népszerűek lettek egyes rossz emlékű német nacionalista körökben, de az nem jelenti azt, hogy Haeckel egész munkássága értéktelen lenne. Kardos Gábor logikája szerint azonban Haeckel félrelépései és azoknak népszerűsége a nácik körében nemcsak Haeckelt feketítik be mindörökre, hanem az egész evolucionista biológiát és neodarwinizmust is kompromittálják, ami persze nagybetűs nonszensz. A modern biológiának ugyanis körülbelül annyi köze van Haeckel szociáldarwinizmusához, mint az általános relativitáselméletnek Newton alkímista erőlködéseihez. Newton felfedezéseinek tudományos értékét senki sem kérdőjelezi meg azért, mert a mechanika és optika forradalmasítása mellett az egyik legnagyobb tudós mellékesen alkímiával is foglalkozott (ami, megsúgom a posztmoderneknek, egyáltalán nem tudomány).

Visszatérve Haeckelhez, azt is említsük meg, hogy az "egyedfejlődés ismétli a törzsfejlődést" valóban elég alaposan beívódott a tankönyvírók tudatába. Bár az embriológusok már kezdettől fogva tudták, hogy Haeckelnek az embriológiai fejlődés hasonlóságát illusztráló rajzait nem kell túl komolyan venni, a tankönyvírók nem mindig értenek a biológia összes alterületéhez, és nem mindig van idejük elsődleges forrásokat használni. (Ezt nem a mentségükre szólva írom). Hogy az itt-ott pontatlan, máshol világosan elferdítő rajzok bekerültek egy halom 19-ik századi tankönyvbe, az még hagyján. De hogy a mai tankönyvek között is szép számmal vannak olyanok, amelyek kritikátlanul leközlik Haeckel rég elavult embrió-rajzait, az valóban bosszantó. Akit részletesebben érdekel a téma, annak figyelmébe ajánlom Stephen Jay Gould izgalmas esszéjét (az "I have landed - the end of a beginning in natural history" c. kötetben; p. 305-320).

Haeckel munkássága érdekes tudomány- és eszmetörténeti tanulmányokra és elmélkedésekre ad alkalmat. Botorság lenne azonban a Haeckel csúsztatásaira és rasszizmus-szagú elmélkedéseire alapozva tudománytalannak tekinteni a mai biológiát és neodarwinizmust egyaránt. Kardos Gábor persze pontosan ezt teszi, és nincs is egyedül: bármennyire is szeretne különbözni tőlük, a kreacionista tábor képviselői is szívesen emlegetik Haeckelt evolúcióellenes szövegeikben (például Michael Behe itt). Tévedések, szépítések, sőt, tudatos hamisítások mindig is lesznek a tudományban (is) -- elvégre a tudósok is a Homo sapiens nevű fajhoz tartoznak. A darwini és a mai evolúcióelmélet lényegét azonban az sem érintené, ha kiderülne, hogy a fasizmus egy-az-egyben Haeckel eszméinek a gyakorlatba ültetése (persze nem az), vagy hogy az ontogenezis-filogenezis között semmiféle kapcsolat nem létezik (persze létezik).

A haeckel-i hagyatékból pedig miért ne figyelnénk arra, amire igazán érdemes.

Gödel, Einstein, Heisenberg

Kardos Gábor filozófus és borkereskedő újabb szövege a Transindex hasábjain (melyet az én ellenszövegemmel összefércelve tettek közzé) számos újabb példáját szolgáltatja az arrogáns, tájékozatlan, fehéret-feketére-festő posztmodern ömlengéseknek. Érdemes tehát szemelgetni az írásból és egy-két megjegyzést elejteni, mielőtt felháborodásunk és érdeklődésünk lankadni kezdene.

Kezdjük pl. ezzel:

"Heisenberg határozatlansági elve, Gödel tétele vagy a relativitáselméletben megjelenő szemlélet egyaránt a pozitivista objektivizmus csődjének felismerését és valamilyen szubjektivitás tagadhatatlan jelentőségének újra felfedezését jelenti, akár a mérési módszerek, akár a jelenséget leíró elméletek, akár az igazság és a valóság formalizálásának kiküszöbölhetetlen relativitásában nyilvánul meg."

Gödel tétele és a relativitáselmélet mint "valamilyen szubjektivitás tagadhatatlan jelentőségének újra felfedezése"? Ugyan, ugyan. Csak az írhat ilyent, akinek halvány fogalma sincs, hogy miről szól Gödel tétele és mit jelent a relativitáselmélet. Einstein és Gödel mindketten úgy vélték (Heisenberggel ellentétben, tegyük hozzá), hogy igenis létezik egy érzékszerveinktől független objektív valóság; és mindketten úgy gondolták, hogy felfedezéseik hozzájárultak ennek az objektív valóságnak a megismeréséhez. Az einsteini relativitás távolról sem azt jelenti, hogy "minden relatív" lenne, emberi nézőpontunk függvénye. Ahogy Rebecca Goldstein mondja "Incompleteness" című könyvében:

"Einstein értelmezése szerint a relativitáselmélet a téridő objektív jellegét bizonyítja, azt, hogy az mennyire különbözik a mi emberi, szubjektív látószögből alkotott képtől."

Gödel pedig egyértelműen a matematikai realizmus híve volt, azaz számára a matematika az emberektől független, objektív matematikai valóság feltárásának eszközének számított. Ismét Rebecca Goldstein-t idézem:

"A sors iróniája, hogy Gödel munkásságát, akárcsak Einstenét, sokan úgy értelmezték, mint az objektivitás elleni támadás legmeggyőzőbb hajtóerejét."

Summa summárum, ha valaki Einsteint és Gödelt próbálja segítségül hívni a relativizmus és a szubjektivizmus védelmében, az az egyik világos jele az autoritásokra való alaptalan és félrevezető hivatkozásnak és felületes szövegelésnek. A relativitáselmélet nem azt jelenti, hogy "minden relatív", és Gödel tétele nem azt állítja, hogy "semmi sem bizonyítható".

PS. Érdemes idézni a 'Gödel' címszót a Fashionable Dictinonary - ból:

Gödel --
A man with a theorem. Has something to do with axioms. Importantly, shows that everything is relative. To be invoked with quantum things.

Inkvizició, posztmodern módra

Egy evolúció-ellenes szöveget, amelyik nemcsak Charles Darwint és Richard Dawkins-t támadja, hanem minden tudóst háborús bűnösként a hágai bíróság elé állítana, nem lehet szó nélkül hagyni. Még akkor sem, ha ezúttal nálam hozzáértőbb (azaz biológus) személyek is megelégelték a félrebeszélést, és alaposan - de frappánsan és szakszerűen - beolvastak a szerzőnek (itt és itt). Kardos Gábor "filozófus és borkereskedő" egy, a Nature-ben frissen megjelent cikket használ apropónak arra, hogy megpróbálja ízekre szedni az evolúciót és a tudományt általában (itt és itt).

Már az írás elején kiderül, hogy a szerző nem sokra tartja a természettudományt:

"A mai szaktudományok egyértelműen a marketing bulvártörvényeinek engedelmeskednek (már amikor épp nem gazdasági vagy hatalmi érdekeket szolgálnak)."

Egyértelmű, hogy a tudomány sem mentes gazdasági és politikai befolyásoktól, és egy sikeres kutatónak vagy kutatócsoportnak azt is tudnia kell, hogy hogyan reklámozza és adja el az eredményeit. Ez azonban távolról sem jelenti azt, hogy a tudomány és a tudományos módszer pont olyan megbízhatatlan lenne mint más emberi dolgok, mint például a politika, kártyavetés vagy posztmodern szövegelés.

De menjünk tovább. Ezután következik K.G. elmélkedésének az alapgondolata, mely szerint

"ha készek lennénk is elfogadni a darwiniánus és neodarwiniánus kutatók legvitatottabb érveit és bizonyítékait, még akkor is merőben tudománytalan mindebből azt a végkövetkeztetést levonni, hogy az eredményt evolúciónak kellene neveznünk."

A baj csak ott van, hogy a tudomány és az evolúcióelmélet nem arról szól, hogy mit hogyan nevezünk el, hanem arról, hogy egy jelenség vagy folyamat hogyan működik. Egy dolog megkérdőjelezni valaminek az elnevezését, és teljesen más a név mögötti tudományos elméletet és megfigyeléseket vitatni. Tegyük fel, hogy K.G.-nak igaza van, és az evolúció valóban nem megfelelő kifejezés arra, amiről Darwin és a neodarwinisták beszélnek. Ha ez így is lenne (persze egyáltalán nem így van), az úgy sem mondana semmit magáról az elméletről és a mögötte álló tényekről. K.G. logikája szerint azonban (1) evolúció szó fejlődést jelent, (2) az élővilág nem fejlődik, csak változik; ebből következik, hogy az evolúcióelmélet tudománytalan és a mai biológusok és tudósok döntő többsége félrebeszél. Világos?

Ha nem világos, akkor ezután még kevésbé lesz az, K.G. ugyanis egy hirtelen ügyes mozdulattal egybemossa a biológiai evolúciót a gazdasági fejlődéssel és az ahhoz kapcsoldó minden földi rosszal:

"ahogyan egykor a felvilágosodás felelősségre vonta az ideológiai főhatalmat gyakorló egyházat az inkvizíció és a sötétnek mondott középkor obskurantizmusáért, ugyanúgy – vagy még drámaibban – fogják a holnap szabadgondolkodói felelősségre vonni a pozitivista tudomány képviselőit a modern ipari obskurantizmus emberiség és természet elleni globális bűneiért, amit ma már elég ízléstelen "evolúciónak" vagy haladásnak nevezni."

Kardos Gábornak és a hozzá hasonló szélsőséges környezet- meg "világvédőknek" tudomásul kellene venniük, hogy az ipari forradalomnak, tudományos kutatásnak, meg technológiai fejlődésnek nemcsak negatív, de egyértelműen pozitív hatásai is voltak és vannak. Aki ezt nem ismeri be, azt arra kellene ítélni, hogy élete hátralevő részét középkori vagy neandervölgyi körülmények között töltse: nemcsak tévé, telefon, számítógép, villanykörte és Transindex nélkül, hanem valamirevaló orvosi ellátás teljes hiányában is. Peter Suber filozófus példája kiválóan illusztrálja a tudományos eredmények hasznosságát tagadó álláspont abszurditását:

"A fertőtlenítéssel végzett műtét tette lehetővé az anyára nézve is biztonságos császármetszéssel való szülést. A 19-ik század előtt, ha a gyereket valamilyen okból kifolyólag nem lehetett a megszokott módon világra hozni, az orvosoknak és a családoknak egy egyszerű, de fájdalmas döntést kellett hozniuk. Megmenthették a gyereket császármetszéssel, ami azonban az anya biztos halálát jelentette. Vagy életben tarthatták az anyát, hogyha elkerültek rajta minden műtéti beavatkozást, de megölték és darabokban távolították el a magzatot."

A példák sorát persze hosszan lehetne folytatni.

A legnagyobb melléfogás persze az “ember felsőbbrendűségének evolucionista dogmájáról” beszélni (lásd Markó Bálint és Varga Máté válaszait is). Ez annyira abszurd, mintha valaki a “földközpontúság kopernikuszi dogmájárol” elmélkedne. Pontosan Darwin volt ugyanis az, aki szembeszállt az embert a teremtés koronájának tekintő világnézettel, és a Homo sapienst végre az állatvilág és az egész földi élővilág részének tekintette. A mai evolúciós biológusok, pszichológusok, filozófusok (mint például Richard Dawkins, Stephen Jay Gould, Daniel Dennett, Steven Pinker) pedig nem győzik hangsúlyozni írásaikban, hogy az evolúcióelmélettől - és a valóságtól - mi sem áll távolabb, mint egy célszerűen mindig ‘jobb’ és ‘magasabbrendű’ élőlényeket létrehozó folyamat. Hogy egy-egy gyengébb középiskolai tankönyvből és órából esetleg ez nem világos, az más lapra tartozik, és ha valaki az evolúcióról és annak társadalmi vonatkozásairól elmélkedik nyilvánosan, annak nem ártana ha jobban utánanézne.

K.G. a harcos környezet-, állat-, sőt, "világvédő" köntösében tetszeleg -- ami önmagában nem is lenne baj. Racionális megoldásokat a valóban létező és valóban súlyos környezeti problémákra azonban elfelejt javasolni. A legjobb ötlete az, hogy a tudósokat, legalábbis a pozitivistább fajtákat (gondolom, a pszichoanalisták kíméletet érdemelnek) háborús bűnösökként kellene kezelni. Mit számít, hogy a környezetvédelem legjobb hagyományai és eredményei nem anarchista és antiglobalista utcai tüntetésekben gyökereznek, hanem komoly szakértelemben és alapos tudományos munkában. Mit számít, hogy pozitivista tudósok és tudomány nélkül halvány gőzünk sem lenne az ózonlyukról, a globális felmelegedésről, vagy a biodiverzitás csökkenéséről. Mit számít, hogy a "biodiverzitás" szó megalkotója és a biodiverzitás fogalmának és fontosságának legismertebb hirdetője ugyanakkor az evolúció egyik legjobb szószólója, Edward O. Wilson. Mit számít, hogy az állatvédelem talán legismertebb harcosa és filozófusa, Peter Singer, pontosan a darwini látásmódra alapozva érvel a "morális kör" Homo sapiens-en túli kiterjesztése mellett.

Kardos Gábor már-már zsigeri gyűlölete a mai tudomány iránt azonban nem csupán a háziszárnyasok és a világ súlyos helyzete fölötti aggodalomban gyökerezik. Második írása végén ugyanis kibújik a szög a zsákból, és megtudhatjuk, hogy a legnagyobb baj nem is az, hogy az evolúciót nem szabadna evolúciónak nevezni, hanem az, hogy

“hova tették tudós barátaink a majom és az ember istenadta lelkét? Mit tettek minden élők közös lelkével? Még a majmoktól is elvették és ezzel csináltak ennyire majmot belőlünk – illetve leginkább magukból.”

Nos, a válasz egyszerű: tudós barátaink pontosan oda tették a "majom és az ember istenadta lelkét", ahova tartozik. A könyvespolc 'teológia', vagy - rossszabbik esetben - 'olcsó filozófálgatás' címkéjű polcára. Mielőtt K.G. megírja következő kirohanását az evolúció ellen, a biodiverzitás és a "minden élők közös lelkének" védelmében, nem ártana, ha ő is jobban szétválogatná könyveit, fogalmait és gondolatait egyaránt.

P.S. Itt olvasható Kardos Gábor harmadik hozzászólása, a fenti szöveggel párhuzamosítva. (folyt. köv.)

Bolyai Egyetem: miért ne? II

A Hét új lapszámában tovább folyik a Bolyai Egyetem és a Bolyai Kezdeményező Bizottság elleni elmélkedés. Ezúttal Niedermüller Péter kulturális antropológus fejti ki véleményét, mely szerint az

egyetemek, karok, tagozatok – vagy nevezzük bármi másnak – etnikai alapon történő megszervezése, létrehozása lényegi módon áll szemben a modern tudományok talán legfőbb jellemzőjével, a nemzetköziséggel és a nyitottsággal. Minden valamirevaló egyetem ezen a világon abból él és arra törekszik – különösen ma, de persze régebben is –, hogy minél kozmopolitább legyen, hogy minél több különböző országból, kultúrából, gondolkodásbeli hagyományból érkező tanárral és diákkal büszkélkedhessen.

Ez szerintem nem igazán van így: a jó egyetemek nem abból élnek, hogy minél több országból és kultúrából érkező tanárt és diákot szereznek, hanem abból, hogy jó tanárokat és diákokat vonzanak, akik képesek maradandó tudást és tudományt termelni. Ha mondjuk a Harvard Egyetem meghirdet egy állást fizikusoknak, az elsődleges szempont az lesz, hogy a pályázó mennyit tud fizikából, nem az, hogy növeli-e az egyetem kulturális diverzitását vagy nem. De olvassuk tovább N.P. okfejtését:

Hiszen éppen ez a sokféleség, ez a nyíltság és nyitottság az, ami felszabadítja, létrehozza azokat a kreatív és innovatív erőket, amelyek nélkül ma már nincs tudományos vagy intellektuális élet. A mai globális, posztnacionális világban egy olyan egyetem koncepciójával előállni, amely etnikai alapon szerveződik nem egyszerűen anakronisztikus, hanem pontosan a kulturális és gondolkodásbeli sokféleségben rejlő kreatív és innovatív energiáktól zárja el tagjait, s így a modern tudástermelés logikájával ütközik. A magyar nyelvű egyetem/tagozat egyedüli filozófiájának sajnálatos módon csak a saját nyelvbe és kultúrába való bezárkózás látszik, miközben a nemzetközi tudományban éppen a nyelvi, kulturális és diszciplináris határok átírása, átjárása és újraértelmezése, transzdiszciplináris elméleti horizontok, transznacionális tudományos együttműködések megteremtése jelenti a legfőbb feladatot.

Ugyan, ugyan, legyünk realisták: a "transznacionális" együttmüködések megteremtése a tudományokban csak eszköz, és nem cél. A nemzetközi tudományban fontos tudományos kérdések megoldása jelenti a legfőbb feladatot, nem az, hogy a kutatócsoportok olyan multinacionálisak legyenek, mint a téli olimpia. És egyébként is, a természettudományok már nagyon rég túl vannak a nyelvi, kulturális és etnikai határok "átírásán". Azt hinni vagy sugallni hogy a Bolyai Egyetem magyar volta abban fog megnyilvánulni, hogy valamiféle sajátos, magyar fizikát, matematikát, biológiát stb. fog termelni, egyszerüen nevetséges. Ismétlem, egy egyetem minőségét végső soron az jellemzi a legjobban, hogy mennyit járul hozzá az egyetemes tudáshoz - ezt pedig leginkább az ISI-lapokban közölt cikkek számával és hatásával lehet mérni. A világszerte elfogadott egyetemi rangsorolásokat teljesen hidegen hagyja, hogy mennyire multikulturális egy intézmény, vagy hány nyelven tanítanak, milyen nyelven tanítanak, hány etnikum és rassz van képviselve, stb.

N.P. szerint a mai "posztnacionális" világban egy etnikai vagy nyelvi alapon szerveződő egyetem koncepciója anakronisztikus. Ilyen alapon azonban nagyon sok kiváló európai egyetem anakronisztikusnak számít: milyen dolog az, hogy a Sorbonne-on elsősorban franciául tanítanak? És a Humboldt Egyetemen németül? Vagy az anakronizmus vádja nem érvényes, ha az állam nyelvéről és etnikumáról van szó? De akkor hol marad az oly nagyra tartott transznacionalitás és kultúra-függetlenség? Egy egyetem nem jöhet létre egy kulturális és nyelvi vákuumban; régi és új egyetemeknek egyaránt van és lesz domináns oktatási nyelvük, helyi kultúrához vagy annak egy szeletéhez való kötődésük, sajátos arculatuk. Ez nem elégséges, de szükséges feltétele egy egészséges felsőoktatási intézménynek.

Tegyük még mindehhez hozzá, hogy minden pozitiv teljesitmenye, multikulturalitása, és "posztnacionalitása" mellett a Babes-Bolyai a jelenlegi világranglistán pontosan az 1997-ik helyet foglalja el. Továbbá: a Babes-Bolyai a jelenlegi formájában egy óriásegyetem, a legnagyobb amerikai egyetemekhez hasonló diáklétszámmal (több mint negyvenötezer diák), és gyakorlatilag az erdélyi természettudományok fölötti teljes monopóliummal. Egy egészséges felsőoktatási rendszer jellemzője az egyetemek sokfélesége és kompetitivitása (lásd ezt a kommentárt); az erdélyi tudományos életnek hosszú távon igenis jót tenne nem egy, hanem legalább két valamirevaló egyetem és tudományos központ jelenléte.

P.S. Sipos Zoltán tömör és - amennyire én meg tudom ítélni - objektív összefoglalója a Bolyai körüli eseményekről itt olvasható.

Let a thousand academic flowers bloom

The ongoing debate about whether there is need for a new university in Cluj that would roughly correspond to the former Bolyai University should consider what we know about higher education systems that work pretty well. Here are, for example, some recommendations from The Economist:

As it happens, we already possess a successful model of how to organise higher education: America's. That country has almost a monopoly on the world's best universities (see table 1), but also provides access to higher education for the bulk of those who deserve it. The success of American higher education is not just a result of money (though that helps); it is the result of organisation. American universities are much less dependent on the state than are their competitors abroad. They derive their income from a wide variety of sources, from fee-paying students to nostalgic alumni, from hard-headed businessmen to generous philanthropists. And they come in a wide variety of shapes and sizes, from Princeton and Yale to Kalamazoo community college.

This survey will offer two pieces of advice for countries that are trying to create successful higher-education systems, be they newcomers such as India and China or failed old hands such as Germany and Italy. First: diversify your sources of income. The bargain with the state has turned out to be a pact with the devil. Second: let a thousand academic flowers bloom. Universities, including for-profit ones, should have to compete for customers. A sophisticated economy needs a wide variety of universities pursuing a wide variety of missions. These two principles reinforce each other: the more that the state's role contracts, the more educational variety will flourish.

I especially like that "a sophisticated economy needs a wide variety of universities pursuing a wide variety of missions". Contrast that with what is going on in Romania. Cluj, the most important cultural center in Transylvania, is almost entirely dominated by a single but huge academic institution, that is, Babes-Bolyai University. There are about 45,500 students at UBB, and it is essentially the only institution in Transylvania that has some real scientific output (that is, publications in ISI journals). Not a lot of scientific output, taking into account the number of faculty, but certainly light-years ahead of any other place pretending to produce science.

So wouldn't it make sense to diversify a bit the academic picture and re-create an institution that already has some respectable history? The new Bolyai University would not be an institution against the present-day UBB; and it clearly should not be solely focused on local and Hungarian issues. Ideally, it would result in a healthy competition, and it would give a chance to the Hungarian community in Transylvania to have a real center of excellence in research and higher education.

That would be the real multiculturalism. A relatively small but quality-driven institution of higher education is better than a giant degree-machine whose leaders seem to think that just pointing out how many thousands of students study in how many different languages shows how good the institution is. The best universities in the world are famous not for the sheer numbers of their students or faculty, and the number of languages that are used on campus, but for the quality and impact of research and teaching. And by that standard, I am sorry to say, Babes-Bolyai has a long way to go.

Az Egyetem dekonstruálása

A Hét új lapszáma az egyetem-üggyel foglalkozik. Dícséret illeti érte. Sajnos a Hantz Péterrel készült interjú után hamar lankadni kezd az ember lelkesedése, hiszen ezt az egyetlen BKB-szempontokat közvetítő cikket négy olyan írás követi, amelyek alapjában véve mind a BKB-t támadják, egyesek viszonylag építő szándékkal, mások, igazi posztómodernekhez illően, teljesen "dekonstruktív" módon.

Vegyük például Magyari-Vinze Enikő szövegét. M.V.E. azzal vádolja a BKB-t és a velük szimpatizáló embereket, hogy

elsődlegessé és kizárólagossá szentesítik a „magyarnak“ avagy „románnak“ lenni állapotát, és ellényegtelenítik az identitás többi formáját (esetenként, vagy együttesen a nemiséget, a társadalmi státust, a szakmai hovatartozást, a szexuális orientációt stb.)

Ugyan, ugyan, ha azt mondom, hogy magyar karokat, vagy magyar egyetemet akarok, az azt jelenti, hogy el akarom nyomni a feministákat vagy homoszexuálisokat? Ha valakinek a véleménye nem egyezik a Magyari-Vinze Enikőével, az azt jelenti, hogy antifeminista és homofób?

De ami a legbosszantóbb az egészben, az az, ahogyan a BKB-ellenes humán egyetemi emberek egy része egyszerüen nem hajlandó leereszkedni a konkrét érvek és ellenérvek szintjére: ők képesek felülemelkedni alattomos etnikai hovatartozásukon és provinciális kulturális gyökereiken; képesek felülről látni és dekonstruálni a helyzetet és a jelenséget. Az eredmény pedig valami ilyesmi:

Az identitás-diskurzusok (függetlenül attól, hogy éppen milyen terminusokban határozzák meg az egyéneket és a csoportokat), az osztályozás és a befogadás/kizárás mellett mindig ilyen redukciós munkát (is) végeznek. Az őket megtestesítő politikák pedig az így létrehozott szubjektumokat mobilizálják, és mint ilyeneket megerősítik és fenntartják. És éppen ezáltal biztosítják be magukat is. Miközben elhitetik, hogy az egyén semmit sem ér etnikumán kívül, saját mobilizáló tevékenységüket is életbevágó fontosságúként jelenítik meg, miközben megkérdőjeleznek más identifikációkat.

Ilyeneket olvasván izmosodik bennem a vélemény, hogy igenis jó lenne a Bolyai Egyetem. Jó lenne, mert esélyt adna arra, hogy magyarul, románul, németül vagy angolul egyaránt fontosabb dolgokra koncentráljon, mint az identitás-diskurzusok és a szubjektumok mobilizálása.

Félreértés ne essék: Romániában, és Kelet Európában általában, valóban sok víznek kell lefolynia a Dunán, míg a nőket, homoszexuálisokat, süketeket, és egyéb csoportokat (közöttük, mellékesen, nemzeti kisebbségeket is) valóban európai szinten fogják kezelni és elfogadni. Azt azonban nem hiszem, hogy a fentihez hasonló elemzések sokat változtatnának a helyzeten. És azt sem, hogy tudományos kutatásnak lehetne őket nevezni.

Persze a lényeg nem ez, hanem az, hogy a magyar karok - magyar egyetem körüli vita nem erről szól, és nevetséges a BKB-t most már nemcsak nacionalizmussal meg Fidesz-szolgalelküséggel vádolni, hanem a nemiség és a szexuális orientáció "ellényegtelenítésével" is.

Bolyai Egyetem: miért ne?

Érdekes és izgalmas fejleményeknek lehettünk tanúi az utóbbi hónapokban ami az erdélyi magyar egyetem ügyét illeti. Hantz Péter, Kovács Lehel, Bodó Barna és társaik a Bolyai Kezdeményező Bizottságban köntörfalazás nékül kimondják, hogy igenis újra kell éleszteni a Bolyai Egyetemet, azaz le kell választani a Babes-Bolyai román szárnyától. Érveiket világosan és alaposan dokumentálva adták közre amolyan 'gyakran ismételt kérdések' (FAQ), jobbanmondva gyakran ismételt kifogások megcáfolásának formájában. Persze nem mindenkinek tetszik amit mondanak; magyar oldalról a leggyakoribb ellenvetés az, hogy nem szabadna olyan élesen támadniuk a magyar értelmiségieket akik ellenezték vagy ellenzik az önálló Bolyai Egyetem létrehozását. Persze vitatható, hogy helyes-e diverziónak nevezni azt a véleményt, mely szerint egy kettészakadás esetén fennáll annak az esélye, hogy csak a magyar oktatás mennyisége javul, de minősége nem. Nem hiszem ugyanis, hogy Cs. Gyímesi Éva és társai valamiféle Bolyai-ellenes összeesküvés részeként kétkedtek volna a szétválás szükségében a kilencvenes években. De ezt a gondolatmenetet követve valóban soha nem lesz semmi az egészből, és legyünk őszinték és realisták: a magyar tanárok és diákok jó részének, akik jelenleg a Babes-Bolyai állítólagos multikulturalitását élvezik, nem lesz nehéz kiheverni a veszteségeket, amik a különválással járnának.

Cs. Gyímesi Éva írta 1997 elején, hogy

Viszonylag sok erdélyi fiatal végez ma külföldön posztgraduális tanulmányokat. Többnyire angolul írják és védik meg disszertációjukat. Szorongva gondolok arra, érdemesnek tartják-e majd visszajönni, ha az erdélyi magyar egyetemi oktatás, a mai avagy a holnapi, Kolozsváron nem ugyanazt fogja jelenteni, amit bárhol jelent a nagyvilágban, hanem egy szabadalmazott és bevált modellekkel nem törôdô, helyi gyártmányú, barkácsolt torzszülöttet és egyfajta szellemi gettót: bezárkózást a nyelvi-nemzeti sajátosságba?

Valóban, egy nyugatot alaposabban megjárt és/vagy a tudományos módszer csínját-bínját valamennyire is ismerő kutató számára egy olyan egyetem lehet csak vonzó, amelyiknek szellemi termését nemcsak Kolozsváron és Csíkszeredában ismerik és olvassák, hanem Budapesten, Zürichben, New Yorkban és Tokióban is. És ilyen szempontból, legyünk őszinték, a Babes-Bolyai még mindig sokkal jobban áll, mint a Sapientia, melynek ISI-mércével mérhető (azaz nemzetközi szinten számontartott) tudományos termése sajnos konvergál a zéróhoz.

De ez nem jelenti azt, hogy egy független Bolyai Egyetem, melynek a jelenlegi Babes-Bolyai magyar oktatói gárdája képezné a magvát, nem lehetne jobb, mint a Sapientia vagy a multikulturális Babes-Bolyai. Számomra például, ha felmerülne valaha a hazatelepedés gondolata, sokkal vonzóbb lenne egy Bolyai Egyetem természettudományi ága, mint a jelenlegi földtan tanszék, amelyet tíz évvel ezelőtt közelebbről is ismertem de nem igazán hiányolok. Kezdő gyakornokságom idején arra figyelmeztetett egyszer a "magyar veszélynek" ugyancsak tudatában levő főnököm, hogy az egyetemnek csak egy nyelve van. Ha az angolra gondolt volna, még félig-meddig igaza is lett volna. Ő persze egyértelmünek vette, hogy a románról van szó.

Egy egyetem nem attól jó vagy rossz, hogy milyen nyelven vagy hogy hány nyelven folyik a tanítás. Inkább az a fontos, hogy mennyire válik egy komoly szellemi mühellyé, melynek hatása és minősége túlnő a mai és a helyi kocsmán. Ezt, legalábbis a természettudományokban, leginkább a szaklapokban (és itt nem a Babes-Bolyai lapjara, a Studia-ra gondolok) közölt cikkek száma és hatása alapján lehet megítélni. Az, hogy egy fedél alatt lehet románul is, meg ezt-azt magyarul meg németül is tanulni, még nem ok az ünneplésre és nem garancia a minőségre. Hogy elsősorban magyar nyelven tanítanának az egyetemen, abból semmiképp sem következik, hogy az egyfajta "helyi gyártmányú szellemi gettóvá" válna.

Egy független Bolyai Egyetemnek meglenne az esélye egy komoly szellemi mühelynek a kialakítására -- és ezt sok okos ember hasonlóképpen gondolja.

Nekem az az érzésem, hogy a mostani történések mindenképp reménykedésre adnak okot. A Bolyai Kezdeményező Bizottság tagjai minden jel szerint tudják, hogy mit akarnak, és hogyan akarják. Az erdélyi magyarság számossága, intelligenciája és szellemi energiája fölötti szorongó aggódások ideje lejárt: az új Bolyai legrosszabb esetben is csak megmaradna a mostani multikulturális intézmény szintjén. De az is egy hasznos tanulság lenne. És legalább nem foghatnánk a románokra.

P.S. Újabb érdekes szóváltások Magyari-Vincze Enikő blogján és a Transindexen. Ami világos: M.V.E. nagyon elhibázta, amikor a BKB tagjait "tudományosan frusztráltaknak" és "fidesz-elkötelezett szolgalelküeknek" nevezi. Bakk Miklós hozzászólása ellenben mérvadó, ami a racionális hozzáállást és a civilizált vitahangnemet illeti.

A magyar újságírás fölöttébb siralmas voltáról

Egy kedves olvasóm, "Szépszál Cs.L. Svédből", hívta fel a figyelmemet hogy február elsején a Petőfi Rádió négyórás előadást szentelt Balogh Bélának, a "Végső Valóság" polihisztor szerzőjének. [Szépszál Cs.L. így fejezi be egyébként hozzászólását: "Zuhanó repülőben maga sem lenne ateista, erre mérget vehet!", de ezt most hagyjuk.]

Nem ismétlem itt el mindazt, amit már leírtam Balogh Bélának az elméleteiről. Csupán azt tartom érdekesnek, hogy az interjúkészítő egyetlen csepp szkepticizmust sem mutat a hallottak iránt, sőt, minden labdát felad, s egyszerüen a mennybe meneszti interjúalanyát, néha már valamiféle vallásos áhitatot mutatva iránta. A kérdezőnek halvány gőze sincs a fizikához vagy tudományhoz általában, akárcsak interjúalanya, ő is perceken belül elárulja, hogy tudományos müveltsége a béka hátsó felénél alább van. De az fel sem merül benne, hogy esetleg valaki szakértőnek is kikérje a véleményét, mielőtt a Balogh Béla félre- és mellébeszéléseinek ilyen mennyiségü ingyen reklámot csinálna.

Hogyha ezt egy névtelen, kezdő riporterecske müvelné: azt mondanánk, hogy előfordul. De az interjúkészítő nem más, mint Kondor Katalin, a Magyar Rádió volt elnökasszonya, sokak által nagyra becsült újságíró és közéleti személyiség. Engem nem érdekelnek a körülötte zajlott és zajló politikai viták. Az azonban világos, hogy az újságírói kompetencia teljes hiánya szükséges ahhoz, hogy valaki ennyire kritikátlanul és tájékozatlanul reklámozzon egy egyértelmüen értéktelen és értelmetlen könyvet.

Persze nem vitás, hogy hiszékeny újságirókkal az amerikai média is tele van. De gondoljunk csak bele, olyan ez, mintha a National Public Radio elnöke például Uri Gellerrel készitene rajongó interjút. Ehelyett az amerikai közszolgálati rádiónak mérvadó szintü tudományos müsorai vannak, mint például a Science Friday.

Egyvalamiben igaza van Kondor Katalinnak:

A rendszerváltás óta [...] semmi nem változott a magyar sajtóban. Kis túlzással: az intézmények mindegyike ma is ugyanolyan kontraszelektált, mint 1990 előtt volt.

És erre ő maga a legjobb bizonyiték.

Kapcsolodó: A végső birkaság; Lehet-e értékes az áltudomány?

Fallogocentrikus nonszensz

Ismét nem bírok ellenállni a kísértésnek, hogy ne idézzek a Hét friss számából, melyben a fétisizmusról olvashatunk egy kis posztmodern - pszichoanalitikus összeállítást. Íme egy kiemelkedő szövegrészlet, "A pornográf képiség fétis jellege" címü írásból:

Természetesen ez a felosztás aligha tekinthető biológiai determinizmusnak, jóval inkább a férfi és nő különbözőféleképpen működő szenzualitását a nyugati metafizika oppozicionális logikája alapján lefestő fallogocentrizmus megnyilvánulásáról van szó.
A hiányzó női fétis fontos elméleti súllyal bír annak kérdésében, hogy pornográfia mennyire tartható férfiközpontú jelölési rendszernek. A feministák széles köre osztozik abban a nézetben, hogy a pornó a „men power”-t juttatja érvényre a nő szexuális tárggyá való lealacsonyításában. A pornográfiát a nők szexuális szabadsághoz és az egyenrangúsághoz vezető királyi útnak tartó renegát feministáktól a nők kulturálisan erőltetett szemérmességét hangsúlyozó kutatókig terjedő ellentábor ezzel szemben tagadja, hogy a pornográf képiség csak a férfiak által és a férfiak örömére létrehozott nyelvi játék volna. Azt gondolom, hogy ennek bizonyításához meg kellene találnunk a freudi fétisfogalom női párját, annak a bizonyítékául, hogy létezik női pornográfia, női jelölés. Amíg ez nincs, el kell fogadnunk Lacan tételét, hogy a szimbolikus rendbe való belépés és ezzel együtt a jelölés biztosítéka a fallosz egyedül, s a pornográf képiség igenis maszkulin jelenség, amelyet még a férfi távollétében is a fallosz ural a fétis képviseletében.

"A férfi és nő különbözőféleképpen működő szenzualitását a nyugati metafizika oppozicionális logikája alapján lefestő fallogocentrizmus"? What the f%/!+" is that? Ilyeneket olvasván néha kezdek gondolkodni, hogy nem valamiféle cselről van-e szó. Hogyan lehet pl. a fenti elmélkedést megkülönböztetni egy olyantól, melyet a számítógép generált? Az a gyanúm, ha a számítógépeket a posztmodern szerzőkkel mérnék össze, akkor zsebredugott kézzel tennék le a Turing-tesztet.

The culture of science

[this article was published in Ad Astra in 2004]

An interview grabbed my attention in a Romanian newspaper a few months ago. A "researcher" claimed that, in his book entitled "The Final Truth", he presented a theory that "bridges the gaps between the idealistic, materialistic and ezoteric worldviews"; that thoughts cannot arise in the human brain, they must come from somewhere else; that Darwininan evolution is wrong; that there must be another Universe that "consists of electromagnetic waves of higher frequencies"; and that this high-frequency Universe is the source of all human thought, UFOs, religion, astrology and paranormal phenomena.

The fact that somebody, who by all means would satisfy most criteria for the recognition of a crackpot, comes up with a handful of ideas that are either age-old or simply silly and tries to sell them as revolutionary scientific results is not new and would not grab my attention anymore. It was the style of presentation that forced me to think about this article a bit longer: the editor (and interviewer) tried to create an aura of scientific authenticity by saying that people from Chalmers University in Goteborg, Sweden and the Hungarian Academy of Science "expressed interest" in the book; and by mentioning that the author has spent many years doing research on these subjects in Sweden. I could not resist writing a letter to the newspaper and pointing out that the "research" of this gentleman is far from being science and, if presented at all, it should be presented accordingly, either as metaphysics or philosophy (of the sloppiest kind, I must add), or as just another muddled rambling about other-worldly energies and paranormal nonsense. But not as science and a Nobel-prize-worthy intellectual achievement.

The letter was published, and it generated a series of pro-and-con articles in the Transylvanian newspaper. With the exception of a mathematician, who was slightly critical of "The Final Truth" and its author, everybody, including the editor, were enthusiastic about them. They either said that this was science, my opinion nonwithstanding, or that this was more than science, because it integrates the ‘spiritual dimension’ with what we know from science. Those who argued against my criticisms included a ‘chief psychiatrist’ and a ‘university professor’. After a few months of replies-to-the-replies, the editor finally closed the argument by writing that he was proud of starting these series of articles about "The Final Truth", and the importance of the book was also suggested by the fact that it drew the attention of "American researchers" as well. He just forgot to mention what the "American researchers" had to say about it.

It is true that the newspaper I am talking about is not a major paper in Romania; that it is published in Hungarian, therefore it has a relatively small readership in Transylvania, more precisely in the city of Cluj. I think however that it is diagnostic of the attitudes towards science in this part of Europe. After all, Cluj has one of the largest universities in Europe (more than 40,000 students and 1500 faculty), and I find it worrysome that nobody of the several thousand Hungarian-speaking faculty members and students takes the time to fight such science-bashing or science-degrading nonsense that surfaces from time to time in the media. They either don't know how to tell good science from bad science or pseudoscience, or they do know but they couldn't care less.

It seems to me that back home, science, if the word is understood correctly - as we saw, sometimes it isn't -, is not considered an essential part of being well-read, well-informed, and well-educated. A lot of 'intellectuals' are enthusiastic about science - as long as astrology or chinese medicine are included, as long as great scientists can be used as boosters of national pride, or as long as you do not exclude postmodern literary criticism (the term "literature science"is often used in Hungarian and it gives a hint of how broad the meaning of the word 'science' is in some circles). When I was in high school in a small Transylvanian town near Brasov, math and physics were thought to be important only because at that time (in the eighties) these subjects meant the safest route towards college education. Almost everybody seemed to know that real knowledge and real culture can only come from the study of literature, art and history. And I think this attitude did not change since then, or it even got worse: it is still OK if you don't know what a fractal is or how the genetic machinery inside us works, but you cannot be a real intellectual if you cannot talk about Shakespeare, Ionesco, Derrida or Tarkovsky for at least as long as two beers last at the pub. In their excellent paper on the status of science in post-communist Romania, Liviu Giosan and Tudor Oprea suggest that "culture wars" between the "two cultures" would be "suicidal at best". However, I am afraid that there is no danger of "culture wars" or "science wars" in Romania, simply because the intellectual elite is dominated by people with little or no scientific background and a 'culture of science' does not exist. One obvious piece of evidence is that none of the major Romanian daily newspapers has a science and/or technology section. While 'science writing' has become an exciting profession in the West, it is essentially non-existent in Romania. Yes, Discovery Channel is available in many cities [let's put aside now the fact that not all of its programs are scientific] and I hear there is even a Romanian edition of Scientific American, but, to put it mildly, there is a lot of room for improvement in making science more socially accepted, better understood, and part of mainstream culture.

More reliable than my little pieces of anecdotic evidence are the results of a recent study prepared for the European Commision: an Eurobarometer report on "public opinion in the countries applying for European Union membership". There are several statistics that suggest a positive attitude towards science in the candidate countries in general, including Romania. For instance, 78 % of Romanians (81 % on average in the thirteen countries) agree with the statement that "science and technology are making our lives healthier, easier and more comfortable". Also, 74 % think that "even if it brings no immediate benefits, scientific research which adds to knowledge, is necessary and should be supported by government", and scientists are regarded by 51 % of the respondents as having a highly prestigious profession. Other numbers however are less encouraging. In the category of "knowledge of fundamental scientific facts", the average number of correct answers given by participants in Romania is significantly below the average in the EU or in many other Eastern European countries. Compared to the rest, Romanians did poorly in in recognizing the scientifically correct method for drug testing (15 % correct answers compared to more than 30% in most other countries).

I am not convinced that these differences are extremely important or disconcerting. The gaps between statistics on science in Romania and in other candidate countries or the EU increase from barely significant to orders of magnitude as one goes from the attitudes and knowledge among the population to governmental investments in R&D and to the number of scientific publications. To add only one number to the detailed analysis by Giosan and Oprea (2003): the gross domestic expenditure on R&D in the field of natural sciences in 2000 was 12.1 million euros in Romania, compared to 59.1 million in Hungary, 185.9 million in the Czech Republic, and 261.9 million in Poland (Simona Frank: R&D expenditure and personnel in the candidate countries in 2000, Statistics in focus, Science and technology, Theme 9-1/2003).

But my main concern here is not science policies, R&D expenditure, or the quantity and quality of research in Romania. What I wanted to and started to talk about is the lack of a culture of science in the mass media and among intellectuals in general, including even many of those who are employed by universities or research institutes.
Science has become much more popular and fashionable in the West during recent decades. Numerous science books written for the general public in a simple and easy-to-understand language - but without too much dumbing down - are bestsellers; it is possible now to make a succesful Hollywood movie about the life of a mathematician (I am talking about 'A Beautiful Mind'); most large bookstores have an impressive collection of popular science books. Some of these books are much more than popular science: they are frequently cited in the real scientific literature and have a strong influence on the field; many represent an inspired - and inspiring - mix of scholarship in the natural sciences, philosophy, and good writing. Authors like Richard Dawkins, Stephen Jay Gould, Steven Pinker, Daniel Dennett, Steven Weinberg have become a lot more popular than numerous highly regarded names in postmodern literary criticism and philosophy. [Frankly, I am not surprised. Try reading an essay or a book by one of the science guys and compare it to a representative writing of the of the postmodernist camp.] Museums of science, technology and natural history in the United States are larger, richer, and more interactive than ever. Whenever a famous scientist gives a public presentation, lecture halls are quickly filled and tickets are sold out in advance. A few months ago Stephen Hawking gave a lecture in Houston. All of the almost 5000 tickets that went on sale were gone by the time of the presentation.

It seems like the two cultures of C. P. Snow are antagonistic or lack real communication only in the eyes of those who still see the arts and the social sciences entirely independent of the natural sciences. The best and some of the most influential thinkers of our time are scientists who are also good writers – or writers/artists who know quite a bit about science. This ‘culture of science’ has been given the name “third culture” by literary agent and science writer John Brockman and is promoted on his website “The Edge” (http://www.edge.org), a discussion forum for a distinguished group of scientists and ‘new humanists’. Twelve years after introducing the idea of the ‘third culture’, Brockman suggests that “the third culture now includes scholars in the humanities who think the way the scientists do. Like their colleagues in the sciences, they believe there is a real world and their job is to understand it and explain it. They test their ideas in terms of logical coherence, explanatory power, conformity with empirical facts. (…) They are not reducing the humanities to biological and physical principles, but they do believe that art, literature, history, politics – a whole panoply of humanist concerns – need to take the sciences into account.”

As I already suggested, I do not think that the ‘third culture’ and the ‘new humanists’ have a strong presence in Romania. Most people base their worldviews entirely on tradition and authority or embrace either the numerous new waves of mysticism and pseudoscience or a nihilistic and relativistic postmodernism. Although not everything is going well in this regard in the Western world either, I still hope that getting closer politically and economically to the European Union will increase not only the quantity and quality of research in Romania, but will also improve science education and the acceptance and understanding of science.

Like in other, more western parts of the world, most people in Romania seem to have an overall positive attitude toward science. They just don’t know what exactly it is. Those few who know better have the responsibility of educating the general public. For example, by speaking out when pseudeoscientific or antiscientific nonsense hits the media; explaining in simple terms but with convincing logic why pseudoscience is not science or why darwinism and evolutionary theory cannot and should not be blamed for the horrors of fascism and communism. It is unlikely that a country will have its Silicon Valleys and a greatly succesful economy as long as its political leaders and influential intellectuals do not recognize the importance and value of both scientific research and science education. In the long term, they should also realize that the social sciences and humanities cannot ignore the natural sciences anymore. As evolutionary biologist Edward O. Wilson put it, “most of the issues that vex humanity daily – ethnic conflict, arms escalation, overpopulation, abortion, environment, endemic poverty, (…) cannot be solved without integrating knowledge from the natural sciences with that of the social sciences and humanities. Only fluency across the boundaries will provide a clear view of the world as it really is, not as seen through the lens of ideologies and religious dogmas or commanded by myopic response to immediate need.”

References

1. L. Giosan and T. Oprea. Science in post-communist Romania. Ad Astra, 1 (2) 2002.
2. Candidate countries Eurobarometer. Public opinion in the countries applying for European Union membership. CC-EB 2002.3 on science an technology. European Commission, January 2003.
3. S. Frank. R&D expenditure and personnel in the candidate countries, in 2000, Statistics in focus, Science and technology, Theme 9-1/2003.
4. C. P. Snow. The two cultures. Cambridge University Press, 1993.
5. E. O. Wilson. Consilience: the unity of knowledge. Vintage Books, 1999.

Lehet-e értékes az áltudomány?

[Egy újabb archiválási akció -- ez a cikk a kolozsvári Szabadság 2002 október 22-i számában jelent meg.]

Balogh Béla A végsô valóság címû könyvének kapcsán megjelent írásom (Szabadság, 2002 szeptember 10 és 11) után dr. Váradi G. János fejtette ki véleményét a vallások, "más szellemi irányzatok" és a tudomány kapcsolatáról (Szabadság, 2002 október 10). Ugyancsak ô figyelmeztetett, hogy "ha valaki egy könyvet nem olvas el, akkor ne próbáljon véleményt írni róla csak a mások elbírálása alapján".

A szóbanforgó cikkben Balogh Béla a Szabadságban megjelent kijelentéseire (a legfrissebb írás a Szabadság szeptember 4-i számában olvasható) reagáltam. Véleményemet nem "mások elbírálása alapján" vetettem papírra. Azt is kétlem, hogy minden könyvet muszáj végigolvasni ahhoz, hogy véleményt alkossunk róla. Nem szükséges végigszenvednem egy Vadim Tudor-kötetet ahhoz, hogy kijelenthessem: valószínûleg csapnivaló. Balogh Bélának a Szabadságban megjelent, a mai tudomány állására fittyet hányó, de ugyanakkor a tudomány köntösében tetszelegni akaró abszurd kijelentései minimálisra csökkentik annak valószínûségét, hogy könyve számomra értékes és érdekes legyen.

Dr. Váradi G. János cikkének címe azt sugallja, hogy fogalmaim és felfogásaim homályosak. Az ô sokkal világosabb felfogása és fogalmai szerint a tudomány "az úgynevezett anyagi világ tanulmányozásával" foglalkozik, míg a vallás és a "spirituális irányzatok" az emberi élet értékével és céljával, a "halálon túli létezéssel", a "szellemvilággal", "más dimenziók létezésének lehetôségével", az "ember szellemi fejlôdésével", valamint az "Abszolút Erô vagy Végtelen Szellem megismerésével" törôdnek. Szerintem az emberi élet értékével és céljával a filozófia is foglalkozik, a más dimenziók kérdése elsôsorban a fizikusokra tartozik, és az emberi szellem fejlôdéséhez — ha van ilyen — a pszichológiának is van némi hozzászólása. Azt is megtudhatjuk, hogy mindent és mindenkit az "Abszolút Erô vagy Végtelen Szellem" hozott létre és mozgat. Ez a kijelentés teremtésmítosznak nem túl érdekes, fizikának vagy biológiának pedig nonszensz.

Abban egyetértek, hogy érzékszerveink nem csalhatatlanok. A tudomány pontosan abban különbözik a többi megismerési módszertôl, hogy megpróbálja kiküszöbölni ezt a szubjektivizmust és mérôeszközökkel helyettesíti az érzékszerveket; a kétkedés nélküli hit és megkérdôjelezhetetlen autoritások helyett szigorú logikával meg adatokkal támaszt alá minden elmélkedést. Ezzel szemben a vallások és a "szellemi irányzatok" a szubjektív élményre helyezik a hangsúlyt. Nincs szükség szigorú logikára, adatokra, bizonyítékokra, ellenôrizhetôségre. Ezzel nincs is semmi baj, ha tudatosul bennünk a különbség a két módszer és a kétféle "valóság" között. A Nap és Föld példájánál maradva: Kopernikusz, és ôt követôen Kepler, Galileo meg Newton a tudományos módszert használva tisztázták, hogy a Föld és a többi bolygó hogyan kering a Nap körül. Kétlem, hogy eljutottak volna e felismerésig, ha "spirituálisabb" módszereket választanak. Mint ahogy azt is kétlem, hogy a rák vagy AIDS elleni harcot a kézrátétellel gyógyító spirituális "szakértôknek" vagy a vizeletkúrával kísérletezô természetgyógyászoknak köszönhetôen fogjuk megnyerni.

Ennek ellenére egyértelmû, hogy a tudományos módszer és gondolkodás használata nélkül is lehet maradandót, értékeset és érdekeset alkotni — gondolok itt elsôsorban a mûvészetekre és a filozófiára. A baj ott kezdôdik, mikor valaki megpróbálja elmosni a kétféle módszer közötti különbséget, és rangot meg hitelességet akar szerezni a szubjektív és a tudományos módszert semmibevevô elmélkedéseknek azáltal, hogy azokat tudománynak és kutatásnak nevezi. Az ilyen áltudományok (angol ’pseudoscience’) terjeszkedését elôsegíti a tudományos módszer ismeretének szinte teljes hiánya az egyetemeken és laboratóriumokon kívül. A tudományokban kevésbé jártas embernek egyre nehezebb különbséget tenni értékes és értéktelen, valódi és áltudomány között. Az Amerikai Egyesült Államok 290 millió lakosának több mint 50%-a hiszi, hogy az embert Isten teremtette valamikor az utóbbi 10 000 év folyamán, annak ellenére, hogy ugyanez az ország büszkélkedhet a legjobb tudományos mûhelyekkel és teljesítményekkel. Hosszú távon nem vezethet sok jóra, ha ilyen óriási szakadék keletkezik azok között, akik génekkel és atomokkal játszadoznak a laborokban, és azok között, akiket a mindennapi életben egyre erôsebben érintenek a felfedezések és eredmények. E szakadékot csak növelhetik az olyan könyvek, írások vagy iskolák, amelyek azt tanítják, hogy a Föld 10 000 éves, hogy az evolúció nem mûködhet, vagy hogy a krokodil csakis valamilyen tervezômunka eredménye lehet, mivel nagyon komplex és nem "evoluált" egy cseppet sem az utóbbi idôben. A sort hosszan folytathatnám, az ehhez hasonló nonszensszel elôhozakodó "kutatók" száma egyre növekszik, és a határ, úgy tûnik, a csillagos ég. Minden jóindulat és építô szándék ellenére sem hiszem, hogy az ilyen elmélkedések és könyvek értékesek és érdekesek lennének.

De lám, ismét abba a hibába estem, hogy véleményt mondok könyvekrôl, anélkül, hogy elolvastam volna ôket.

Újabb hazai posztmodernkedések II.

Ha már az új Hét-en és a hasábjain tündöklő Virilió-íráson csámcsogunk, kár kihagyni a hozzá kapcsoldó kommentárt, melyet Gyuris Gergely jegyez. Ha ez a Virilio szövegéből nem lenne világos (és nem az), akkor itt magtaláljuk a lényeget: minden jelenlegi földi rosszért, kedves olvasó, a terrorizmustól a müvészetek hanyatlásáig, a fő hibás nem más, mint a tudomány:

"a tabuk áthágásával (klónozás, abortusz, bizonytalan kimenetelű kísérletek önkéntes kísérleti alanyokon stb.) a tudomány többé nem korlátozható, a tudományba vetett kritikátlan, fanatikus hit pedig az önkényes kutatások és kísérletek medrébe tereli ezt a haladást. A tudósok már nem feltétlenül egy „jó” ügy érdekében, az emberiség érdekeit szem előtt tartva végzik munkájukat, hanem pusztán a tudomány kedvéért. Az emberi élet (és az isteni teremtés) szentségét figyelmen kívül hagyó klónozás, a gépek emberi jegyekkel történő felruházása (fizikai és mentális szinten) egy olyan antihumánus folyamat részei, amelynek végeredményeként megsemmisülhet a kutatások eredeti tárgya: a tudományos öntudatlanság az emberiség végső eltűn(tet)ése felé mutat, feltéve, hogy a tudományos önelégültségnek köszönhető balesetek egyike nem jár hamarabb végzetes eredménnyel."

Érdekes véleményazonosságnak lehetünk itt tanúi (strange bedfellows, mondanánk angolul): ezt egy katolikus pap is írhatta volna, annak is a konzervatívabb változata. Az isteni teremtés szentségét figyelmen kívül hagyó klónozás? - nem is tudtam, hogy a Hét szerkesztői és cikkírói szimpatizálnak a kreacionizmussal. De érdemes továbbolvasni:

"A tudomány jelenlegi állapota azonban nem csak a kísérletek és háborúk kapcsán vet fel etikai kérdéseket. Az egyre gyorsuló haladás ütemét a sebesség metaforája teszi érzékletessé: míg a felvilágosodás (Enlightenment) korához képest a jelenlegi évszázad már a fénysebességé (speed of light), addig a következő már a sebesség fényének (light of speed) évszázada lesz. A techno-tudomány követhetetlen, szélsőséges fejleményei és fejlesztései egy embertelen, sőt ember nélküli jövőt vetítenek előre."

Fogadni mernék, hogy tudomány-gyülölő szerzőnk a "techno-tudomány egy követhetetlen, szélsőséges fejleményét" használva írta e szöveget, ily módon kicsit közelebb hozva a ceruza- és ember nélküli jövőt. S hogy mért lenne a 21. század a fénysebesség, a 22. pedig a sebesség fényének százada, az számomra rejtély marad. Mióta van a sebességnek fénye?

Az biztos, hogy ha a birkaságnak meg üres szövegelésnek fénye lenne, akkor a közvilágítást meg lehetne oldani a szélsőséges techno-tudomány nélkül is.

P.S. A teljesség kedvéért azt is jegyezzük meg, hogy Gyuris Gergely recenziója nem teljes egészében pozitív, a vége felé egy kis kritikus és szkeptikus hangvételt is fellelhetünk, például itt:

"A különböző nézőpontok ismertetése helyett egyoldalú, és egy idő után kiszámítható, dogmatikus kritikát kapunk, a meggyőzés görcsös szándéka alkalomadtán még a szerzőnek az adott témában való jártasságát is megkérdőjelezi."

Újabb hazai posztmodernkedések I.

Kis ízelítő Paul Virilio írásából, melynek magyarítása az új Hétben jelent meg:

És ahogy már magam is megírtam: „Az itt nincs többé, minden most van.” Következésképp minden művészet, de különösen az ábrázoló művészetek végzetesen károsodtak, majd megszűntek létezni az ábrázolás technológiáinak és a sokszorosításnak mind dromologikus, mind dromoszkopikus állandó gyorsulása miatt, mely nullára csökkentve teret és időt a szubjektum és a tárgy között, magától értetődően nemcsak a ritkaság és a durée [tartósság] fogalmait törölte el, hanem a műalkotás lehetőségének és „létrejöttének” kapcsolódási pontjait is, azaz a műalkotás fenomenológiáját.

Ilyen szavak egyébként, hogy "dromologikus" meg "dromoszkopikus" csak a Virilio és kellőképpen kikupálódott követőinek szótárában léteznek. De mit számít, hogy nincs semmi értelme az egésznek, és senki nem ért semmit belőle, mikor jól hangzik. És meg tudjuk játszani, hogy értünk valamihez: ha ez a szöveg nem mond neked semmit, az csak azt jelenti, hogy nem olvastál elég Viriliót és Foucault-ot és Derridát.

Bullshit.

Plazmafizika és sarlatánság III.

Méltányolandó, hogy valaki pennát ragadott és nam hagyta szó nélkül a Szabadságban megjelent ingyenreklámot Spanyol Zoltán humbug találmányáról. Fey László közli a véleményét a szombati lapszámban, minden köntörfalazás nélkül:

"[Spanyol Zoltán] nem kevesebbet állít, mint azt, hogy a gróf úr találmányának köszönhetően a jövő autója vizet fog tankolni, száguld az utakon, közben a „vízplazma elégethető üzemanyaggá válik" és az égés végterméke is tiszta víz lesz. Márpedig ha ehhez nem használ más energiát, akkor ez örökmozgó. Olyan ez, mint mikor Münchhausen báró megragadja a saját üstökét és kihúzza magát a mocsárból. Lehet ugyan olyan motort üzemeltetni, amelynek üzemanyaga végső soron a víz, de ehhez a vizet valami módon (elektromos energiával, hővel) fel kell bontani hidrogénre és oxigénre, az ezek egyesüléséből származó energia viszont kevesebb lesz, mint amennyit befektettünk, mert a veszteség elkerülhetetlen."

És:

"Így mulat egy idegenbe szakadt magyar úr, a közismert, ősi Spanyol grófi család sarja.
Helyes, hogy a Cireşica jövendőmondó és javasasszony mellett neki is csinálunk egy kis reklámot."

Témához kapcsolodó: Plazmafizika és sarlatánság I., Plazmafizika és sarlatánság II.

Teológia mindenkinek, nemre való tekintet nélkül

Az erdélyi magyar feministák megtalálták, hogy hol leledzenek a nagy igazságtalanságok. A Désiré Alapítvány és a Transindex kiadója bepanaszolta a Diszkriminációellenes Tanácsnál a református és az unitárius egyházat. Az ok: a Teológiai Intézet felvételijén "a református és az unitárus egyház különbséget tesz a férfi és a női jelentkezők között (...). A női és a férfi helyek előre meghatározottak: a felvételin a nők csak nőkkel, a férfiak csak férfiakkal vannak versenyben." Amint több bejegyzés tanusítja e blogon, nem szimpatizálok különösebben egyik egyházzal sem, és a vallásról vallott nézeteim meglehetősen dawkins-iak.

De azt nem hiszem, hogy ez a legnagyobb jogtiprás Romániában. Egyrészt, egy egyházi iskolát több szabadság illet ilyen vonalon (különösen ha nem állami támogatással müködik). Ha tagja akarsz lenni a Jehova Tanúinak, akkor vessél magadra, és a tagsággal együtt vállalnod kell a szervezet szabályait is. Ha mindez mondjuk a fizika szakon történne, akkor jogos lenne a felháborodás. De a teológia más. A panaszosoknak el kell dönteniük, hogy az államot és annak jogrendszerét meg a civil társadalmat akarják-e reformálni, vagy valamelyik egyházi felekezetet. Az előbbi jogos és szükséges. Az utóbbi nagyjából reménytelen és hidegen hagy.

Másrészt, ha már az egyházakkal akarunk kötekedni: ezelőtt néhány hónappal a középkorba illő jelenetek zajlottak le az egyik ortodox kolostorban: egy fiatal lányt halálra kínoztak ördögüzés címén. Az, hogy ez egyáltalán lehetséges, sokat elárul a hazai ortodox egyház fölötébb középkori voltáról. Nem emlékszem, hogy a mostani panaszosok közül bárki is megmondta-megírta volna a véleményét az ügyben.

Gondolom, azért, mert ott nem történt diszkriminálás a felvételin.

In memoriam Dénes István (1954–2005)

(fotó: Szabó Tibor)

Kellett egy kis idő, amíg a témához egyáltalán hozzá tudok szólni. S ez most se könnyü, de: szorítkozzunk a tényekre, azok letaglózóan szomorúak önmagukban, nem kell érzelmes közhelyekkel körülvenni őket.

Kellene valaki, aki továbbra is gondját viseli a Vargyas Völgyének, minden évben kitakarítja, harcol a védett területté nyilvánításért, jegyeket oszt és szed, hidakat javít és szerel, jelzőtáblákat fest, barlangokat zár le és ment meg a vandalizmustól.

Kellene valaki, aki nagy egyetemeket és híres kutatóintézeteket meghazudtoló pontossággal és érdeklődéssel térképez, kutat, rajzol és leír, profi archeológushoz illő módon ásat és leltároz.

Kellene valaki, aki nem üres hazafiságra és magyarkodásra tanítja azokat, akik hajlandóak tanulni, hanem komoly táj- és természetismeretre, mely egy életen át meghatározó lehet.

Kellene valaki, aki nem a nagy szövegek és a mellveregető öndicséretek, hanem az apró de időtálló lépések és pontos mérések embere.

Kellenének valakik, és nem is kevesen, akik olyanok, mint Dénes Pista volt.

Plazmafizika és sarlatánság II.

Érdemes egy kicsit tovább elemezni a tegnapi témát. A teljesség kedvéért hadd említsük meg, hogy valóban létezik egy német szabadalom, amelyre Spanyol Zoltán hivatkozik, itt olvasható el (sajnos csak németül; egy ilyen ostobaságnak az elfogadása egyébként a német szabadalmi hivatalt is minősíti). Továbbá, a gróf úr élőben is megtekinthető és hallgatható, amint a találmányát magyarázza az MTV nézőinek (köszönet a linkért Luffi Péter barátomnak). Härtlein Károly fizikus így kommentálja a jelenetet:

"2004 nyarán az MTV és az MTA kötött egy együttműködési szerződést. Ennek értelmében az MTV és az MTA közösen lép fel az áltudományok ellen. Jó volt ezt látni és hallani. De az örömöm nem tartott sokáig. A megújult MTV honlapon ott, ahol régebben a fórum volt, most horoszkóp van! 2004 októberében a Napi Mozaik magazin műsor is csalárdul elárulta az ügyet! Egy régi ügyet vettek elő, gróf Spanyol Zoltán 1986-ban szabadalmaztatott vízhajtású autóját. 100km egy liter vízzel, hangzott el a beharangozóban. Az adás szerkesztői nem kezdők, mégis olyan tájékozatlanságról tettek tanúbizonyságot, amely egyenesen ijesztő. A több mint negyedórás műsorblokkban a feltaláló valótlan állításait ámulva hallgatták a műsorvezetők. „A víz izotóp anyag”, mondta Spanyol Zoltán, az ilyen mondatok után középiskolai feleletre egyértelműen az elégtelen osztályzat jár. Ha már a középiskolai kémia és fizika tantárgy alapfogalmaival nincsenek tisztában, legalább azt tudhatták volna, hogy a szabadalmi oltalommal rendelkező dolgoknál nem feltétel a működőképesség. Ezt a szabadalmi hivatal ugyanis nem vizsgálja. A műsorban bemutattak egy teljesen más elven működő, fejlesztési stádiumban lévő modellt. Ez az autó cseppfolyós hidrogén gázzal üzemel, (amelyről tudjuk, hogy heves hőtermelő kémiai reakció során képes vízzé elégni) és égésterméke vízgőz. Spanyol Zoltán autójának a hajtóanyaga víz, és érdekes módón az égésterméke is víz. Rejtélyes módon, a hideg csapvíz meghajtja az autót, közben gőzzé válik. Valószínűleg, azután érthetjük meg ezt a folyamatot, ha majd sikerül a hajunknál fogva felemelni magunkat."

Ugyancsak feljegyzendő, hogy Hantz Péter kolozsvári fizikus (aki fizikában való jártasságát nem gyanús szabadalmakkal, hanem komoly lapokban közölt cikkekkel tudja bizonyítani) megírta véleményét a www.erdely.ma honlapnak. Remélem, hogy ugyanezt megírja a kolozsvári Szabadságnak is -- és a Szabadság majd közli a teljes írást, nemcsak szemlézi azt (ahogy az erdely.ma tette). A gróf úr válasz-szövegében először megkérdőjelezi Hantz Péter létezését ("A levélben említett Hantz Péter lehet hamis név, hamis foglalkozással"), majd magyarságát:

"Hantz Péter nem magyar ember, még, ha tud is magyarul, mert a magyar nemzet gazdasági, társadalmi, erkölcsi felemelkedése ellen szól."

Kedves újságíró és szerkesztő urak és úrnők, van egy építő javaslatom: mi lenne, ha néha nem csak Spanyol Zoltán és Balogh Béla tipusú sarlatánoknak adnának hangot, hanem a Hantz Pétereknek is? És nemcsak olyankor, amikor a Babes-Bolyai egyetemen való magyar oktatásért szólalnak fel, hanem akkor is, amikor tudományról meg fizikáról van szó?

Végezetül még két aranymondás a gróf úrtól (a teljes szöveg itt olvasható):

"Az emberiség két csoportra osztható: léteznek - nagy többséget alkotva - a jó emberek: ők az áldozatok; és az önmagukat istenekké avatók, akikból előbb-utóbb szintén áldozat lesz."

És egy kicsivel odébb:

"A feladatot Istentől kaptam, s azt elvégzem. Találmányom a magyar nemzet tulajdona, én csak rendelkezem vele, őrzöm, amíg bírom. Majd az Isten eldönti, hogy mi legyen vele, ha a nemzetem nem tart rá igényt."

No comment.

Plazmafizika és sarlatánság I.

A magyar sajtó és média újra bebizonyítja: halvány gőze sincs, hogyan müködik a tudomány.

Gróf Spanyol Zoltán ugyanis azt adja el nagyon sikeresen ostoba befektetőknek és újságíróknak, hogy a vízplazma "égetésére" (?) alapozó találmánya lehetővé teszi "gyakorlatilag ingyenes" energia előállítását. Íme egy néhány kiemelkedő czikkentyü a széles kínálatból: a Szabadság, a Kossuth Rádió, a Székely Hírmondó, a Duna Televizió, az Új Magyar Szó mind sietnek ingyen reklámozni a nagy magyar feltalálót (és a listát még lehetne folytatni). Érdemes bővebben idézni a Kossuth Rádió Vasárnapi Újságának szeptember 4-i adásából:

"A vizet kezeljük, elõször elõmelegítjük, utána plazmásítjuk, a plazma kijön a nyíláson, égve jön már ki a nyíláson, mert van benne egy gyújtószerkezet, és felgerjed összesen nyolcezer fokig. Tehát ez az én szabadalmam, az én találmányom, amit én 1985-ben adtam be. Minden találmányt feltesznek, és minden beadványt feltesznek az internetre a szabadalmi hivatalok. Ezt egy orosz csoport ellopta és elkészítette ezt a készüléket, ami igazolja azt, hogy tényleg, a víz ég. Most az a fontos, hogy nemzeti büszkeségünket, nemzeti öntudatunkat visszanyerjük, mert van arra lehetõség, hogy gazdasági szinten elérjük azokat, akik a nyakunkra ültek, talán túl is szárnyaljuk õket. Bennünk fel kell, hogy ébredjen az istenfiúi öntudat, hogy mi Isten teremtményei vagyunk, minket a magyarok istene ide azért teremtett, és a földre is, hogy tökéletesítsük a földi életet, ne romboljuk, és aki rombolni jött, az menjen máshova, keressen magának máshol territóriumot. Most már ezer év után ideje, hogy a magyar nemzet önmagához térjen és megerõsödjön, és teljesítse azt a feladatát minden ember, amiért megszületett."

Megáll az ész és ácsorog. Mennyi intelligencia szükséges ahhoz, hogy valaki rájöjjön, hogy ez tömény ostobaság, jó adag gusztustalan nacionalizmussal megspékelve? Hány osztályt kell ahhoz elvégezni, hány könyvet kell elolvasni, hány neuront felhasználni, hány újságírótanfolyamot kijárni, hány Google-keresést végrehajtani, hogy valami gyanús legyen egy ilyen szövegben?

Sajnálom, de azt kell mondanom: ha valaki ezt komolyan veszi, az megérdemli, hogy a gróf úr alapítványába fektesse a pénzét. Az újságírók viszont, akik minden további nélkül elhiszik, hogy a víz ég, azt is megérdemelnék, hogy ezután csak a gróf úr találmánya által előállított energiával fütsenek és benzin helyett csak vizet tehessenek az autójukba.

Olcsó ítélet kapható IV.

Tibori Szabó Zoltán cikke a Hét-ben. Tetszik, például ez:

Mindezek után úgy vélem, senki nem állíthatja, hogy antiszemiták védelmezésére tettem volna fel az életemet. Éppen ezért merem kimondani: mielõtt bárkire bármilyen bélyeget ráütne, önmagát respektáló kutatónak kötelessége rendkívül körültekintõen tájékozódni, tüzetesen megvizsgálni minden fellelhetõ forrást, elbeszélgetni kortanúkkal, adatokat és információkat mérlegelni, s csakis ezt követõen a nyilvánosság elé lépni.

Visszautasítom azt a módszert, amely könyvtárakban kutatókollégák által elejtett-odavetett fél mondatokból, közvetett források csonka idézeteibõl, benyomásokból és szerzõk iránt érzett indulatokból próbál kipréselni-megállapítani történelmi igazságokat, s amely nem elemez, nem mérlegel, hanem azonnal bélyegez.

Olcsó ítélet kapható III.

A Sütő-vita folytatódik a Hétben. Ezúttal Bertha Zoltán irodalomtörténész fejti ki a véleményét, és nagyjából egyetértek mindennel amit mond. A lényeg: mért van az, hogy a nagy posztmodernek és relativisták számára, akik oly szívesen kétségbe vonják a természettudomány "igazságait" is, nem is beszélve a történettudományról, olyannyira egyértelmü, hogy Sütő András életmüve és kommunizmus alatti cselekedetei és szerepe egyaránt negatívan (és nagyon negatívan) értékelendők? Mi ez a hirtelen nagy tisztelet a tények és a valóság iránt? Olyanoktól, akik máskor és máshol a "világ eredendően interszubjektív természetére" esküsznek? Sokan a vita résztvevői közül, ahogy B. Z. mondja, amolyan "ál-posztmodernek, akik csak a saját igazukban nem kételkednek". Továbbá ezt is érdemes lejegyezni:

Tény, hogy erõteljesebb érzelmi hatást keltenek a Sütõ-mûvek még ma is, mint más, „posztmodern” sztár-szerzõkéi, például egyetemisták köreiben is; legalábbis személyes tapasztalatom, hogy (minden reklám, média- és divat-ráhatás ellenére) többen és szívesebben olvassák az õ könyveit, mint a „szövegirodalom” agyondicsért, de szignifikáns mértékben olvashatatlannak minõsített darabjait.

És:

[...]engem nem rendítenek meg az ilyen-olyan régi újságcikkek kompromittáló szándékkal történõ felelevenítései sem; az „ocsút” a „tiszta búzától” azok is el tudják különíteni, akik szeretik Sütõ Andrást.

Egy kis tudomány a Korunkban

A Korunk új számának témája: "A háló tudománya – művészetek hálója". A szerzők között olyanok szereplenek, mint Vicsek Tamás és Néda Zoltán. Jó jel -- reménykedjünk, hogy a sok megszokott posztómodernkedés mellé egyre több ilyesmi fér majd be. Néda Zoltán a Pareto-törvényről ír. Képletek is vannak benne. A Korunkban! Képletek! Végre.

Persze ha valakit igazán érdekel a "hálók tudománya", akkor legjobb, ha elolvassa Barabási Albert-László könyvét. Valóban jó és érdekes. Az más kérdés, hogy egy kicsit túlzásnak tartom ezt egy új tudományágnak nevezni. És az is más kérdés, hogy néha kezdenek az idegeimre mennek a log-log diagramok, különösen geológiában, mikor olyanok alkalmazzák és elemzik a végtelenségig, akik sem statisztikát, sem fizikát nem tudnak. Néha geológiát sem. Erről itt, itt, és itt lehet többet olvasni.

A nemzetállam, mint olyan

Nem tudok ellenállni a kísértésnek hogy röviden idézzek ebből a könyvből:

"A területiség elve alapján szerveződő nemzetállam átfogó, össztársadalmi hatósugarú azonosulási mintákra kötelez, ebben az értelemben az érintettek közül az adott területen senki sem vonhatja ki magát hatása alól. Kognitív és szimbolikus, adminisztratív, politikai erőforrásokat biztosít, amelyek lehetővé teszik a modernitás kockázatokkal teli dinamikájával való szembesülést. A nemzetállam az említett erőforrások biztosításával lehetővé teszi a valóságértelmezések folyamatát, lévén, hogy a valóságtapasztalathoz való hozzáférés szimbólumok által közvetített. A létezők értelmét és a megnyilvánulások érvényességét egy adott világ vagy egy begyakorolt diskurzus horizontján belül teszi lehetővé. A kollektív azonosságok tematizációja a nemzetállam kulturális szerepvállalásának és kulturális teljesítményeinek kérdését teszi fel."

Ahogy D.P. szokta mondani: vagy én vagyok hülye, vagy mindenki más. De ha ennek a szövegnek van valami értelme, és le is lehet fordítani magyarra, akkor méltányolnám, ha azt valaki megtenné. Mert hanem azzal a benyomással maradok, hogy újra az FSZHH (fosom-a-szót-hüvös-halomba) szindrómával állunk szemben.

Olcsó ítélet kapható II.

A Sütő-vita tovább folytatódik a Hétben: Görömbei András írása itt olvasható. Idézem:

"(...) a mostani vita néhány résztvevõjét a tájékozatlansággal társult zsigeri gyûlölet motiválja. Minden törekvésük arra irányul, hogy Sütõ András életmûvét kiiktassák az erdélyi magyar irodalomból. Gyûlöletük lépten-nyomon átcsap a tényeken. Önálló életre kel."

"Hihetetlenül mélyre süllyedt az erdélyi magyar szellemi élet, ha eltûri ezt a hitványságot."

Valóban, S. G. alaposan eldobta a sulykot az ilyen szövegekkel:

"Az a határozott benyomásom, hogy aki 18 évesen most kezd irodalom iránt érdeklõdni, esetleg most közli elsõ novelláját, annak „A Sütõ” semmit sem mond, vagy legföljebb a kötelezõ irodalom keserveit juttatja eszébe. Ez így van rendjén. Az életmû, az életút így válhat a kutatás csupasz tárgyává, éppúgy, mint Kádár János beszédei vagy az esõerdõben élõk házasodási rítusai."

Ha Sütő hetvenes évekbeli drámái és esszéi nem érnek semmit, akkor mi ér valamit az erdélyi magyar irodalomból? A "transzközép"? Transzbullshit.

Azt is írja továbbá S.G.:

"Sütõ legnagyobb visszhangot kiváltó, a nimbuszt megalapozó tézisdrámái 1975-tõl a szelep funkcióját töltötték be diktatúra és nemzetiség viszonyában. Jólesett lekacsintani a színpadról (mintegy a színfalak mögül), s a nézõ is felsóhajthatott, hogy végre felhangzott egy gyengécske ellenzéki hang. Csak az a gond, hogy a politikai mondanivalónak nem áthallásos drámákban, hanem röpiratokban, pamfletekben, elemzésekben a helye."

Yeah, right. Ilyen alapon a világirodalom, sőt, a filmmüvészet tekintélyes - és jobbik - részét sutba kellene vágni: ha valamiből minden "áthallás" hiányzik, az általában annak jele, hogy nem ér semmit. Ha valaki azt hiszi, hogy a "Lócsiszár virágvasárnapja" vagy a "Csillag a máglyán" csak az erdélyi magyarok hetvenes évekbeli keserveiről szól, az nagyot téved.

Olcsó ítélet kapható I.

Nem igazán követem következetes figyelemmel az otthon történteket és otthoni vitákat, de ma Ablonczy László cikkének sikerült felkeltenie az érdeklődésem a Hét-ben zajló Sütő András - Földes László vita iránt, melyet Stefano Bottoni olasz történész tanulmánya indított el. Pontosabban nem annyira a vita részletei kezdtek érdekelni, hanem maga a jelenség: miért olyan kiemelkedő fontosságú ez a téma, és miért kell Sütő feltételezett fiatalkori félrelépéseit agyonelemezni és filozofikus mélységet és történelmi jelentőséget tulajdonitani nekik?

Félreértés ne essék, méltanyolom a fiatal újságírók polgárpukkasztó merészségét és szükségesnek és egészségesnek tartom a mindenféle tabuval való leszámolást és kényes témával való szembenézést. Azt viszont fenntartom, hogy mielőtt valaki az asztalra csap, jobb, ha nagyon biztos az igazában és tájékozott a témában. Bottoni tanulmánya lehet, hogy érdekes és izgalmas egy olyannak, akinek kedvenc időtöltése "olvasatokról és olvasatszintekről" elmélkedni, vagy arról, hogy "az ügy résztvevői milyen értelmiségi szereptípusokat jelenítenek meg", engem viszont meglep, hogy milyen sokan méltányolják a "tudományos" jellegét. Sajnálom, de az ilyen posztmodern szagú beszúrások eleve érdektelenné tesznek számomra minden ilyen szöveget, és teljesen hiteltelenné válik a Sipos Géza Sütőnek szánt számonkérése:

"...a drámaszerzõnek 1990-tõl mindmáig nincs érdemi reakciója arra, ami a tanulmány alapfelvetése is: a kommunista fordulat után a romániai magyar értelmiség jelentõs része kettõs identitással élt. Egyszerre volt a mûködtetõje, haszonélvezõje és ugyanakkor eszköze a hatalomnak, másrészt nemzetiségi mivolta miatt sohasem válhatott annak szerves részévé."

Ugyan, ugyan, mit kellene Sütőnek tennie: beismerje, hogy "kettős identitással élt" a kommunizmus idején? És hogy müködtetője és eszköze volt a hatalomnak? Ha már vádaskodni akarunk, akkor jobb lenne valami ezeknél konkrétabb és ellenőrizhetőbb vádakat találni, bár az a gyanúm, igaza van Ablonczy Lászlónak, mikor ezt írja:

"ennyire ráérõs a romániai szellemi élet, hogy immár egy párt KI-zárás tébolyosításán foglalatoskodhat? Ha jól tudom, ötven éven át Romániában másfél millió magyart, továbbá német, zsidó és más kisebbséget zártak KI az emberi jogokból. Amelynek következményeként százával, ezrével sorolhatjuk a BE-zárásokat és a KI-végzéseket. Éveken át se bevégezhetõ feladat errõl beszélni."

Ha a mai fiatal erdélyi értelmiséget olyan nagyon zaklatja a múlttal való szembenézés: csak rajta, írják meg a "Kommunizmus fekete könyvének" az erdélyi változatát, dokumentálják alaposan a történteket, rendezzék táblázatokba és grafikonokba az adatokat. Vagy merüljenek el a diktatúra alatt élő ember bonyolult pszichológiájában (sajnos, ehhez kell tudni egy kis pszichológiát, nem elég az ifjú titáni hév), írják meg Közép- és Kelet Európa "morális történetét" a huszadik században (lásd Jonathan Glover kiváló könyvét). De hagyják az olvasóra az "olvasatszinteket", és későbbre az asztalracsapós vezércikkeket.

Ami pedig a Sütő András írói teljesítményét illeti: én nem tudom miért, de valahogy még mindig jobban érdekel és vonz a "Lócsiszár virágvasárnapja", a "Csillag a máglyán", vagy az "Anyám könnyü álmot ígér", mint az ilyen és ehhez hasonló irományok:

"Kultúránk mély, szinte már kezelhetetlennek tûnô tudathasadásban szenved. Mindennapjainkban az anyag, a gazdaság elsôdlegességének hipotézise a lét meghatározza a tudatot elve) kormányozza cselekedeteinket. (A tételt nem illik kimondani, hiszen egy csúnyán kompromittált személyiségtôl származik, de élôbb, mint valaha.) Meghitt író-olvasó találkozókon vagy az egyetemi tanszékek és dolgozószobák csöndes homályában viszont a világ eredendôen interszubjektív természetére esküszünk: a nyelv alakítja a világot, nem a világ a nyelvet."

(ezt egy, a Hét szerkesztői által nagyrabecsült szerző írta, a nevét most hagyjuk).

De idézhetünk a legfrissebb Hét-ből is:

"A (lükébbik típusú) irodalomtörténész számára azonban (...) ez jelenti a legnagyobb élvezetet: megtalálni a posztmodern hatásokat a modern detektívtörténetekben, megnézni a krimi kódexének változásait, metaforák és diskurzusváltások után kurkászni az Albatrosz Könyvekben és az Európa Kiadó Fekete Könyveiben."

- írja Miklós Ágnes Kata krimikről szóló cikkében.

Szóval fején találja Ablonczy a szöget, mikor így ír:

"A szellem képviselete ugyanis építkezõ, kiegyensúlyozott, tárgyilagos és komoly gondolkodást jelent, még szigorú ítélkezésben is. Túlkoros pubertások ambíciója pedig nem tekinthetõ szellemi megnyilvánulásnak."

Erdélyi blog

A kolozsvári Transindex fórumán "erdélyi" blogokról folyik többek között a szöveg. Nem szoktam a Disputát olvasni, csupán arra figyeltem fel, hogy hirtelen megnőtt e honlapon a forgalom, s így bukkantam rá az idevezető linkre. Mindez nem lenne különösebben érdekes, ha az első reakció nem így hangzana:

"Bar Zoltan Sylvester (sic!) Erdelyben nott fel, sot idonkent a Szabadsagot is olvassa (van ugye neten is), talan kicsit sarkitas Erdelyi-nek nevezni blogjat :)."

Hmmm... Érdekes kérdés: mitől lesz erdélyi vagy nem-erdélyi egy blog? Egyesek szerint elsősorban attól, hogy valaki hogyan írja a nevét, és - gondolom - Erdélyben csapkodja-e a billentyüket vagy sem. A tartalom, a téma: az nem fontos. Na nem mintha az én blogom csupán kincses Kolozsvárról, Mátyás királyról meg a csíksomlyói búcsúról szólna. De van benne egy néhány jegyzet, melyeknek talán van némi erdélyi relevanciája (hopp... egy idegen szó... vajon ez is csökkenti erdélyiségemet?).

Ami a nevet illeti: az "igazi" erdélyiek egy része nem hajlandó felfogni, hogy aki huzamosabb ideig idegen nyelvü környezetben él, az nem egy légüres térben tengeti életét, hanem néha muszáj kommunikálnia magyarul nem tudó és a magyar személynévrendszert nem ismerő személyekkel, és ezt sokkal könnyebb megtenni, ha nem kell naponta ötszázszor elmagyaráznod, hogy a magyarok milyen sorrendben használják a család- és személyneveket. S mivelhogy internetes elmélkedéseimet (remélem) nemcsak tősgyökeres magyarok olvassák, szerintem nem olyan egetrengető bün az angolos sorrendet használni.

Másrészt, sajnos meg kell mondanom, hogy a mai "erdélyiség" egyre kevésbé vonz. Nem hiányzik az az Erdély, ahol a természettudomány és a technika nem igazán téma, ahol a búcsúra járó harisnyás székelyre látszólag az egyedüli alternativa a nihilista posztmodern értelmiségi, aki a sebességről, mint olyanról elmélkedik; ahol az "ateista" szónak legalább annyi negatív konnotációja van, mint Amerikában (s ez nem kis teljesítmény...).

Végezetül, próbáljuk csak elképzelni, mi lenne, ha Kőrösi Csoma Sándor ma élne és úti jegyzeteit egy blog formájában rögzítené (tévedés ne essék, az analógia megáll a névhasználat szintjén!). Mintha látnám, hogy kerülne valaki, aki így reagálná le blogját a Dispután:

"Bar Alexander Csoma de Kőrös (sic!) Erdelyben nott fel, sot idonkent a Szabadsagot is olvassa (van ugye neten is), talan kicsit sarkitas Erdelyi-nek nevezni blogjat :)."

Szkeptikus szótár magyarul

A Skeptic's Dictionary-nek magyar nyelvü fordítása készül, az eddig lefordított címszavak itt olvashatóak. Érdemes beleolvasni, pl. az asztrológia, kreacionizmus és homeopátia címszavaknál.

Esetleg költészet, de nem tudomány

A kolozsvári Szabadság ismét leteszi a garast az áltudomány és az olcsó miszticizmus mellett: Dr. Löwy Károly biológus (?) elmélkedik "Költészet vagy tudomány" cimmel. Ime egy néhány kiemelkedő félrebeszélés:

"Tudjuk, hogy szervezetünkben is van egy energiaközpont, egy akkumulátor, amely bioáramot termel, amely aztán az idegrendszer közvetítésével elérkezik minden egyes sejthez. Honnan indul ki? Egy ATP, egy adenosin-trifoszfát molekulából, amiből lehasít egy foszfor atomot és ettől megindul az energiatermelés. Ki hasítja ezt le, mikor és miért? Ezen a ponton csődöt mond minden enciklopédia, és adós marad a válasszal..."

Nem tudom, hogy Löwy doktor úr hol szerezte biológusi vagy orvosi diplomáját, de hogy egy ilyen szövegért meghúznának biológiából egy tisztességes középiskolában, az biztos. Az idegrendszer legfeljebb felhasználja az ATP-ből termelt energiát, de semmiképp sem müködik úgy, mint az elektromos hálózat a lakásban (olyan ez, mintha összekevernéd a telefonhálózatot az elektromos áramot szolgáltató hálózattal). Az a kérdés pedig, hogy "ki hasitja le és miért" az ATP-t, olyan, mintha azt kérdeznénk, hogy egy fadarab égésekor ki egyesiti az oxigént a szénnel és miért. S az enciklopédiák nem mondanak egyáltalán csődöt, itt van például egy egész sor magyarázat az ATP szerepéről.

Más:

"A bennünk közlekedő energiák a fejünk búbjától a talpunkig tizenkét meridiánon, tizenkét hosszúsági körön áramlanak (a gyakorlatból tudjuk, hogy a tüdőn éjfélkor átáramló energia váltja ki az asztmás krízist, éjjel kettőkor a májon átáramló az epekrízist, hajnali négykor a veséken áthaladó a vesekrízist stb.) Saját energiáink is reggel születnek, délre növekszenek, estére vonulnak vissza, éjszaka pedig hanyatlanak. [...] Ha bármelyik tényezőből túl sok van, az árt a szervezet egészének. A túl sok boldogság például árt a szívnek, a túl sok szomorúság a tüdőnek; a félelem, az aggodalom árt a vesének, a düh a májnak."

S ha túl sokat olvasunk kritikátlanul bioáramokról, energiákról és kinai gyógymódokról, az árt az agynak. Ez se nem költészet, se nem tudomány, csak egy halom kiemelkedő ostobaság.

Ami a legszomorúbb: hogy létezik, hogy nincs a Szabadság szerkesztőségében egy normális ember, aki rájöjjön, hogy ilyen üres kotyvalékokat nem kell és nem szabad közölni? És hogy létezik, hogy az egész kincses Kolozsváron nincs egy értelmiségi, aki kiálljon a valódi tudomány és a valódi költészet mellett?

De kezdett megártani a sok szomorúság a tüdőmnek, úgyhogy abbahagyom.

[Utólagos kiegészités: ugyancsak a Szabadságból lehet megtudni, hogy Dr. Löwy Károly Kolozsvár egyik legismertebb gyermekorvosa (s ugyanaz mint Dániel Károly iró).]

Tokaji Aszú

As somebody who is somewhat proud of his Hungarian background, when it comes to discussing wine, I always pretend to know how Tokaji Aszu, the most famous Hungarian wine is made. I realized however that I didn't really know much about it -- until I stumbled into the subject in Harold McGee's excellent book "On Food and Cooking - The Science and Lore of the Kitchen". So here it is.

The key point is that the grapes are allowed to become infected with 'noble rot', the mold Botryitis cinerea, that is a destructive disease of grapes and other fruits. "It becomes noble only in the right climatic conditions, when the initial infection in humid weather is followed by a dry period that limits the infection." The mold "dehydrates the grapes, concentrates their sugars, and transforms their flavor and consistency". The trick was invented in the Tokaj region of Hungary around 1650 (not 'Tokaji region' as McGee writes -- the '-i' at the end of the word in Hungarian means 'from', that is, Tokaji = from Tokaj). By 1750, it was adopted by the Germans; the French started using the method around 1800 in the Sauternes region of Bordeaux. [Hmmm... The French learning winemaking tricks from the Hungarians...]

The sweetness of the Tokaji largely depends on how many hods of 'aszu' grapes (that is, grapes affected by noble rot) was added to each 136 liter barrel of must made from 'normal' grapes; the traditional hods that carry ~20 kg of grapes are called "puttony" in Hungarian, and you can find Tokaji Aszu that is 3, 4, 5, or 6 'puttonyos'.

The terroir of the Tokaj region of course is just right for the aszu wine; this means south facing slopes with soils developed on volcanic rocks (andesites if I remember well) . In fact, the Tokaj Mountains are one of the oldest gold and silver-based mining districts of Tertiary-Quaternary volcanic arc of the Carpathians.

Here is more if you are interested. This might be too much detail, but looks great. And here is everything you wanted to know about the geology of the Tokaj Mountains.

Az egyetem irracionalitása (?)

Még egy idézet a Korunk új egyetem-számából (Bókay Antal pécsi egyetemi tanár cikke):

"Az egyetem posztmodernizálódásának fontos jele az egyetem mint intézmény erősödő irracionalitása. Az „észváros” esztelenné válhat. Az irracionalizálódásnak pedig teljesen egyszerű okai vannak. A központi támogatási források beszűkülésével kiszámíthatatlanná válik az egyetemi környezet, és kétségessé válik az egyik legjelentősebb egyetemi vívmány az autonómia."

Én nem értem ezeket a posztmodern harcosokat. Ha úgy vélik, hogy a tudományos kutatás és az egyetemek túlságosan függővé váltak a nagy cégektől és a nagy pénzektől, akkor beszéljenek arról, és ne burkolják a témát ilyen nonszenszbe, mint "az egyetem mint intézmény erősödő irracionalitása".

Mikor jönnek rá ezek a humán szakos "tudósok", hogy Derridán, Lyotardon, Foucaulton, és Heideggeren kívül egyebet is lehet olvasni?

S ha már újra a posztmodernnél tartunk, érdemes megnézni hogy hogyan tud a számítógép néhány másodperc alatt a fentihez hasonló elmélkedéseket produkálni itt, és megtanulni hogy hogyan írjunk posztmodernül.

Sütő András égi lámpásokról

Sütő András közölt egy érdekes kis írást a Szabadság november 24-i számában (még a romániai választások előtt). A Bethlen Gábor fejedelmet parafrazáló mondatok között lelhető fel ez a gyöngyszem:

"Ha közületek bárki úgy gondolja, hogy Isten lámpást tart neki fentrôl az égbôl: hideg vízzel öntsétek nyakon, hogy kijózanodjék."

Meg vagyok győződve, hogy nem valamiféle antiklerikális hév fütötte Sütő Andrást, mikor ezt írta (s ha igen, annál jobb :) ), hanem egyszerüen arra akarta felhívni a figyelmet, hogy nem mindig a legelszántabb és igazukról leginkább meggyőződött embereknek kell hinni és szót fogadni. És hogy a józan ész általában többet ér mint a vak elbizakodottság.

Persze egyesek szemében ez az egy mondat teljesen "hiteltelenné" teszi az egész írást. Azt írja ugyanis Tőkés István a november 30-i számban, hogy

ez Bethlen Gábornak — enyhén szólva — a megbántása.

És következik egy hosszú litánia arról, hogy Bethlen Gábor milyen jó keresztény volt. Erre az egyik bizonyíték az, hogy a végrendeletét így fejezte be: Ámen.

Namármost Bethlen Gábor vagy valóban mondott valami olyasmit, mint amit Sütő András idéz, és akkor sehogyan sem látom, hogy miért kellene a Sütő cikkét sértésnek nevezni; vagy nem mondott soha ilyesmit, és akkor Sütő András valamilyen érthetetlen okból kifolyólag kitalált szövegeket ad a szájába -- amit erősen és hevesen kétlek. Az igazi sértés az utóbbi lenne, de azt Tőkés úr sem állítja, hogy Sütő csak kitalálta az idézetet. Tehát a következtetés az, hogy Bethlen Gábort csak szelektíven szabad idézni, mert mindenféle gyanús szövegeknek a felemlegetése "enyhén szólva sértés".

Bethlen Gábor vagy Sütő András a szerző: nekem mindegy. A lényeg az, hogy manapság valóban sokan hiszik azt, hogy az Isten lámpást tart nekik az égből. A nyakonöntés pedig legtöbbször elmarad.

Nemcsak Erdélyben, máshol is.

"Gender studies" a Magyar Tudományban

A Magyar Tudomány agusztusi száma közöl egy recenziót két könyvről. Mindkettő a "gender studies"-nak nevezett jelenségnek a terméke. Az irás szerzője, Saly Noémi irodalomtörténész tudománynak tekinti az eféle szövegeket, és nagy vonalakban dicséri a könyveket; csupán a nehézkes nyelvezetért neheztel:

"A két tanulmánykötetnek - túl azon, hogy nők írták őket nőkről író írónőkről - számomra legérdekesebb sajátos közös vonásának a nyelvezet bizonyult. Olyan tudományos munkákról van szó, amelyek belterjes, avatott olvasóközönséghez szólnak, igen. Mégsem állhatom meg, hogy rá ne kérdezzek: meddig fogja még uralni az irodalomtudományt az a - mondjam-e? férfiak által ráerőltetett - beszédmód, amelyet főként Séllei Nóra, de olykor Szalay Edina is átvesz? Nem valamiféle anyanyelvápoló kedvesnővér beszél belőlem, hanem - mondjuk - az a jellegzetesen női józan ész, amelyik szerint egy rántottához nem kell kipakolni az egész konyhakredencet, és sok apró javítás elvégezhető egy gemkapoccsal is - az esettől függően kihajlítva azt avagy sem -, jóval azelőtt, hogy egy fontoskodó férfi felcipelné a garázsból a szerszámosládát.

Mutatok egy teljesen önkényesen, az egyik könyv felütésével talált példát. "... a pszichoanalitikus nyelvkritika nyomán jön létre a textuális, állandó identitás nélküli, nyelvben létrejövő és nyelv által létező, beszélő szubjektum teoretikus képzete, mely koncepció nyilvánvalóan hat az önéletrajz elméletére is, hiszen ezáltal kibillen addigi stabilnak vélt identitásából az önéletrajz addig központi kategóriájának tekintett egységes individuum: az az individuum, amely már a narratíva előtt létezik" stb.

Nem a szerzőt kárhoztatom ezért a - tartalmát tekintve egyébként nyilván kifogástalan - mondatért, hanem azokat, akik ezt a nyelvezetet követelik meg egy "tudományos" könyvtől. Azt a mai magyar irodalomtudományt tehát, amelyik nyelvét tekintve immár önmaga paródiájává vált. A folyamat nálunk mindössze egy-két évtizede tart, gyökerei nyilván abban az - eleinte főként a szociológusokra jellemző - törekvésben keresendők, hogy a társadalomtudományokat a természettudományokkal azonos rangon ismertessék el, s ennek egyik lehetséges eszközét a beszédmódban látták. A társadalomtudományoknak a természettudományokkal azonos elbírálásért folytatott harca kísértetiesen emlékeztet a női egyenjogúságért a múlt századelőn folytatott küzdelemre, annak minden hősies és mulatságos vonásával. Végső soron viszont hatalmi harcról van szó, abból pedig semmi jó nem sülhet ki."

Méltányolandó, hogy a cikk szerzője világosabb beszédet követel. Azt azonban nem értem, hogy (1) az idézett mondat miért nevezhető a "tartalmát tekintve kifogástalan"-nak (van neki egyáltalán tartalma?), és (2) mit keres egy ilyen cikk és téma a Magyar Tudomány-ban.

Ideje lenne, hogy Derridát ne tegyük egy fiókba Einstein-nal.

A végső birkaság

Újraolvastam ezt a régi szöveget -- nem is olyan rossz. Talan érdemes itt megőrizni, mielőtt el nem tünik a Szabadság honlapjáról.

A "végsõ valóság" ismeretének fölöttébb valószínûtlen voltáról

Újra és újra, szinte szabályos idõközönként, felbukkan a hazai magyar sajtóban egy-egy "szakértõi" vélemény, mely szerint 1) a mai és mindenkori kutatók-tudósok nagy része szellemi fogyatékos, de legalábbis nem elég nyitott gondolkodású, mivel nem ismerik fel a legnyilvánvalóbb nagy igazságokat; és 2) az evolúcióelmélet hamis, a tudomány legújabb eredményei azt bizonyítják, hogy a Darwin eszméinek ideje lejárt, és az életvilág változatossága és komplexitása csakis valami természetfölötti erõ beavatkozásával vagy teremtõ munkájával magyarázható. A legfrissebb példát a Balogh Béla könyve kapcsán a Szabadságban megjelent cikkek szolgáltatják.

Balogh Béla "Végsõ valóság" címû könyvét nem olvastam, a könyv szerzõjének a cikkekben elhangzott kijelentései azonban elég zavarosak és bosszantóak ahhoz, hogy Y. Szabó Gyula érdekes megjegyzései után is megérdemelnek egynéhány gondolatot.

Balogh Béla nem kevesebbet állít, mint hogy õ és õ egyedül — "világosan és kristálytisztán" átlátja az "univerzum felépítését és mûködési elvét". Eközben a materialista tudomány "tanácstalanul áll" a kézrátétellel való gyógyítás jelensége elõtt, és képtelen megmagyarázni az élet keletkezését a Földön vagy a gondolatok keletkezését az agyban: "nemcsak logikai szempontból cáfolható meg az elképzelés, miszerint az agyunk képes létrehozni a gondolatokat, hanem energetikai szempontból nézve is lehetetlen". A szerénység teljes hiányát bizonyítja, ha valaki okosabbnak tartja magát Einsteinnál meg a fizikusok, biológusok és filozófusok legkiválóbbjainál. És ezzel a sarlatánság gyanúját is menthetetlenül növeli. Ezirányú gyanúnk tovább gyarapodik, ha azt olvassuk, hogy "a tudományos kutatások újra és újra eldobják a régit és magasba emelik az újat". Nem, a tudomány nem így mûködik. A tudományos módszer csak azt dobja el a régibõl, amirõl kiderül, hogy nem állja meg a helyét az új kutatások fényében. Vannak felfedezések, tételek, elméletek, amelyekrõl újra és újra bebizonyosodik (minden paradigmaváltás, Thomas Kuhn, Feyerabend és posztmodern "tudományelmélet" ellenére), hogy igenis hasznosak, van prediktív erejük, és senkinek sem sikerült õket megcáfolni. Ilyen például az a felfedezés, hogy a Föld kering a Nap körül, és nem fordítva, hogy a Föld kerek, és nem lapos vagy nem teknõsbékak hordják a hátukon, hogy Newton törvényei fantasztikus pontossággal érvényesek a Földön normális körülmények között megfigyelhetõ mechanikai jelenségekre, hogy a DNS hordozza magában az élethez szükséges fehérjék kódját, és, horribile dictu, hogy a földi élõvilág többmilliárd év során fejlõdött ki, elsõsorban természetes szelekció révén, és minden élõlény rokona a másiknak ezen a bolygón. Ha ez nem így lenne, azaz a tudomány mindig kivágná a szemétbe a régi elméleteket, akkor sem a televízió, sem a vasaló, sem az internet, sem a génsebészet nem mûködne (máris hallom a cinikus megjegyzéseket, hogy bár ne is mûködnének, de ez egy más vitához tartozik). Kíváncsi lennék, hogy mikor fogják a "szakértõk" a kézrátétellel való gyógyítást odáig fejleszteni, hogy az tudományosan ellenõrizhetõ, és hatása statisztikailag kimutatható legyen. Mert jelenleg nem az. Nos, ez a különbség Balogh Béla radikális kijelentései és az általa lenézett materialista tudósok elméletei között: ez utóbbiakat, mielõtt a napilapok "színes világ" oldalára vagy a végsõ valóságról elmélkedõ könyvecskékbe kerülnének, elõzõleg egy szakértõk által véleményezett szaklapban közlik. A közlés után pedig számtalan kutató és buzgó doktorandus fogja rávetni magát a szakcikkre, hogy hibát találjon benne. Balogh Béla paranormális jelenségekkel fûszerezett misztikus agyhullám-fizikája hamar elbukna egy ilyen szûrõvizsgálaton. Ilyen szaklap például a Nature, a Science, a New England Journal of Medicine; nem ilyen a Szabadság, a Revista Fenomenelor Paranormale, a Bioenergetica Kiadó könyvei (a "Végsõ valóság" kiadója) és a Színes UFO címû lap, melyben Balogh Béla cikksorozatot közölt.

"Az élet kialakulásának esélye (…) annyi, mintha a számítógép elé ültetett majom a billentyûket véletlenül ütögetve megírná Romeó és Júliát" mondja Balogh Béla, teljesen megalapozatlanul. Az élet kialakulásának ugyanis sokkal nagyobb az esélye: inkább ahhoz hasonló, mintha a majom minden hibás betûleütést kitörülne, és a találatokat megõrizné — azaz nem kellene mindig újrakezdenie a gépelést, ha egyszer elrontotta. Michael Shermer, a Scientific American munkatársa egy kollegájával együtt kiszámolta, hogy mennyi idõbe kerülne, amíg egy majom véletlenszerûen, minden ilyen korrektúra nélkül legépelné, hogy "To be or not to be" (Lenni vagy nem lenni). Az eredmény: a próbálkozások száma a 26 a 13-ik hatványon, és ez a szám 16-szor nagyobb, mint a Naprendszer létezésének 4,5 milliárd éve alatt eltelt másodpercek száma. Az élet kialakulásának a valószínûsége azért sokkal nagyobb, mert a "próbálkozások" nem teljesen véletlenszerûek: a hibákat kiszûri, a sikeres próbálkozásokat pedig megõrzi a természetes kiválasztás. Mikor Shermer egy ilyen, a betûkön mûködõ szelekciós algoritmust alkalmazott, átlagban csupán 335,2 próbálkozásba és másfél percbe került, amíg megjelent a számítógép képernyõjén a TO BE OR NOT TO BE. Négy és fél nap alatt az egész Hamletet ki lehetne így "szelektálni". Az analógia persze felszínes, de arra jó, hogy a természetes szelekció rendkívüli erejét illusztrálja a teljes véletlenszerûséggel szemben.

A "Végsô valóság" szerzôje így ír a továbbiakban: "Ha valaki azt mondaná nekünk, hogy az anyag véletlen átalakulások során létrehozott önmagából egy karórát, ugye, megmosolyognánk? Pedig mennyivel kevesebb alkatrészre volna szükség ehhez, mint akárcsak egyetlen élô sejthez is." Ez a gondolatmenet nem más, mint William Paley teológus kétszáz éves érve Isten létezése mellett. A hiba az órásmester-érvben ott leledzik, hogy a természetes szelekció egyáltalan nem véletlen: annak a "szerkentyûnek", amelyik nem mûködik nagyon jól, semmi esélye hosszú távon a túlélésre. A többi csak idô és számok kérdése. E folyamat valósága persze nem bizonyítja Isten vagy bármilyen természetfölötti jelenség nemlétét. Mint ahogy az evolúcióelmélet — egyébként szinte kizártnak tekinthetô — bukásából sem lehetne Isten, Buddha, Allah, Balogh Béla magasabb frekvenciájú világai, vagy az Uránusz Körül Keringô Nagy Vörös Teáskanna létére következtetni. Érdemes elgondolkodni: hogyha a krokodilt valóban "tervezték és fejlesztették" egy másik világban, egészen addig, amíg "tökéletesen megfelelt a célnak" — mi lehetett ez a cél? Az, hogy e vérengzô vadak nap mint nap szétmarcangoljanak jónéhány "ártatlan" antilopot? És mi volt e magas frekvenciájú tervezômérnökök indíttatása, amikor megtervezték a szeptember 11-i New York-i tragédiát?

Summa summárum, nem hiszem, hogy Balogh Béla ismerné a "végsô valóságot".

Az a gyanúm, hogy a végsônél jóval kisebb valóságok felismeréséhez is több kell, mint néhány kézrátétellel való gyógyulás, erdei séta közbeni megvilágosodás, vagy Rudolf Steiner obskúrus miszticizmusában való elmélyülés. Amíg Balogh Béla paranormális-ezoterikus-áltudományos egyvelege megmarad a Színes UFO magazin vagy a Bioenergetica Kiadó hasábjain, addig nagyjából minden rendben. Amikor azonban a Szabadság oldalain próbálják mindezt úgy eladni, mint a svéd és a magyar tudományos körök által egyaránt nagyrabecsült elméletet, akkor valahol valami baj van.

Az újraindult Hét felkerült az internetre, itt olvasható. Sajnos már az alcím ("közéleti és kulturális kritikai lap") is azt suggalja, hogy a tudományos témák, melyek régebb gyakran feltüntek a Hét hasábjain, nem nagyon lesznek témák az új Hétben. Kár: emlékszem, hogy még a kommunista időkben lehetett Richard Dawkins-t olvasni a Hét évkönyvében. Dehát manapság Kelet-Európában nagyobb keletje van a filozofálgatásnak, politologizálásnak, posztmodernkedésnek, mint holmi szakbarbár tudományos elmélkedésnek. A tudományos ismeretterjesztés pedig amolyan középiskolásoknak való dolognak minősül, melynek komolytalan kalapja alatt egyaránt elfér a magyarok eredete, a vulkánok müködése, az asztrológia, és az agykontroll.

Apropó, tudomány és Hét: Bíró Béla elmélkedik a legfrissebb számban az előítéletekről, és közben nem bírja megállni, hogy ne hangoztassa relativista meg posztmodern nézeteit:

"Csakhogy a tudomány eredményeinek a politikai küzdelmekben való felhasználása felette kockázatos vállalkozás. A tudományos eredmények ugyanis – s ez nem csupán a felvilágosodás előítélet-fogalmára érvényes – gyakran megbízhatatlanok és változékonyak."

Micsoda csapás lenne, ha a politikai küzdelmekben több tudományos érvet és eredményt használnának, mint manapság. Gondoljunk csak bele: a sok megbízható és változatlan, populista, hagyományra meg előítéletre alapozó szöveg helyett a megbízhatatlan és állandóan változó tudományra hivatkoznának a politikusok meg közhivatalnokok. Képzeljük csak el Vadim Tudort, amint komoly statisztikai adatokkal támasztja alá valamelyik kezdeményezését, ahelyett, hogy egyes románok megbízható magyar- és zsidó-gyülöletére alapozna!

Éljen a stabil és megbízható ökörség, le a változékony és kétkedő tudománnyal.

Az imént említett Korunk szám felkerült az internetre, lehet csámcsogni. Az igazi csemege a "Szócikkek egy lehetséges sebesség-szótárhoz" címü erőlködés - érdemes belenézni. Fajtiszta posztmodern, értelmetlen és érthetetlen szöveg, egyszerüen elképesztőnek találom, hogy ezt valaki érdekesnek és/vagy értelmesnek találja. Kénytelen vagyok egy hosszú szöveget idemásolni:

[meghatározás] Sebességen a gyorsulás paraméterét értem. A gyorsulás többnyire a gazdasági, hadászati vagy kommunikációs technológiai törekvések sajátja, és lényege a tér tömörítése vagy másképp megközelítve: a jelen tágítása. Egy dinamikus rendszer vizsgálata tulajdonképpen ennek a kompressziónak vagy extenziónak az analízise kell hogy legyen. Minthogy a sebesség egyben a gyorsulás korábbi paramétereinek túlszárnyalása, a sebesség lényeges és megkerülhetetlen aspektusa az, amit korábban folyamatos vektorizációnak neveztem.

[meghatározás] Sebességiségen egyfelől a sebesség ideáját értem, másfelől azt a területet, amely a gyorsulással kapcsolatos ismereteket hivatott befogadni.

[meghatározás] A sebesség vektora a sebesség felemésztésének (reális vagy virtuális) útja.

[meghatározás] Abból a szempontból, hogy a test fel van-e tűzve vagy sem a sebesség vektorára, kontemplatív vagy participatív sebesség-részvételről beszélek. Például a lovas participatív, az íjász, aki csak manipulálja a vektort, kontemplatív. Annak, hogy különbséget tegyünk a test két sebességhiposztázisa között, az a jelentősége, hogy a sebesség vektorára tűzött test önreflexiója más minőségeket kapcsol be, mint a statikus test önreflexiója. A participatív aktor számára jelentősen felfokozódik például a vesztibuláris érzékelés fontossága.

"A sebesség vektorára tüzött test önreflexiója más minőségeket kapcsol be"... Hogyan lehet minőségeket "bekapcsolni"? És hogyan teszi ezt az önreflexió? És mért nem lehet magyarul beszélni - mi ez a sok participatív, vesztibuláris, kontemplatív, extenzió, kompresszió, aspektus, manipulál, vektorizáció, stb., stb.? Valaki nagyon tudományosan akar hangzani. Csakhogy ebben egy morzsányi tudomány sincs. Kénytelen vagyok idézni Alan Sokal és Jean Bricmont immár klasszikus könyvéből (Fashionable nonsense: postmodern intellectuals' abuse of science) -- a fiúk így fejezik be a Paul Virilio-ról szóló fejezetet (aki nagy mértékben inspirálta a Korunk-beli cikket):

This paragraph - which in the French original is a single 193-word sentence, whose "poetry" is unfortunately not fully captured by the translation - is the most perfect example of diarrhea of the pen that we have ever encountered. And as far as we can see, it means precisely nothing.

Most nem másolom ide a szöveget, amire itt utalnak, de ez a diagnózis teljes mértékben érvényes a Korunk-beli sebesség-elmélkedésekre is.

Szomorú, hogy az erdélyi magyarság egyik legelitebbnek számitó lapja csak ilyesmiket tud produkálni.

Apropó, Richard Dawkins és 'science writing' (lásd az előző bejegyzést): olvasom a kolozsvári Szabadságban, hogy a Korunk legfrissebb számának a témája a sebesség. Az a halvány gyanúm, hogy nem a dawkins-i elveket követve iródott és szerkesztődött ez a szám (sem). Eleve gyanús, hogy ha egy ilyen témáról olyanok elmélkednek, akiknek tudományos képzettségük és tájékozottságuk közelit a zéróhoz. De ha valamiféle remény is maradna az olvasóban, hogy talál majd valami érdekeset e lapszámban, akkor azt jóelőre 'isa porrá és hamuvá' zúzza a Szabadság-béli cikket bevezető idézet:

"A sietség és sebesség nem hitványság, nem személyiségzavar jele, még kevésbé betegség vagy gyávaság. Nincs társadalom, amely ne az idôben létezne, ne az idôiségben alakulna, ne az ôt körülvevô jelenségek-tünemények mozgása közepette kapaszkodna valamely állandóságba. Az idôbe való »belevetettség« tudomásulvétele létbiztonság és létigazolás kérdése, az errôl való tudat edzése, a kollektív létélmény közlése és cseretárggyá válása pedig (vö. kommunikáció) kiemelten emberlétünk hivatkozási alapja. Korok közlésmódjai, idôi vagy idôtlen átélésformái (pl. mítoszoké és gazdasági ügyleteké, kollektív emlékezeté és elbeszélésmódoké), valamint a múltból a képzelt végcélú jövô felé irányuló mozgás adott pontjának, a jelennek megnevezése (még ha legott el is illan, mire megnevezzük) részint a nyelv és a fogalmak segítségével valósul meg, részint az embert jellemzô (hitünk szerint az állatvilágtól szükségképpen megkülönböztetô) kommunikáció révén ölt alakot."

És én hülye, már-már azt hittem, hogy a sebesség nem egyéb mint betegség meg gyávaság, meg hogy léteznek időn kivüli társadalmak. De most már világosodik lassacskán az elmém.

A fenti szöveget én igy foglalnám röviden össze: az idő telik, s a fájdalom nem múlik.

A szokásos húsvéti sablonszövegek között mindig kerül egy-két csemege amire érdemes felfigyelni. Azt irja például Dr. Jakubinyi György érsek úr a Szabadság mai számában, hogy:

"Száz évvel ezelôtt még sokan azt hitték, hogy választaniuk kell a természettudomány és a hit között. Ma már világos, hogy a kettô között ellentét nem lehet. Hitem a végsô kérdésekre ad feleletet: Honnan vagyunk, hová megyünk, mi a földi életünk értelme, végcélja? A tudomány pedig azt fejti ki, hogy a teremtô Isten hogyan mûködik a világban. A fejlôdéselmélet sem lehet meg Isten nélkül. A fejlôdést magát is Isten irányítja, tartja életben. Az állat és az ember között olyan nagy a hasonlóság, hogy sok embert megtévesztett. De a különbség is áthidalhatatlan. Az embert szellemi képességei: értelme és szabad akarata az állatvilág fölé emeli."

A tudomány nem azt fejti ki, hogy a teremtő Isten hogyan müködik a világban, hanem azt, hogy hogyan müködik a világ, minden természetfeletti beavatkozás nélkül. Egy katolikus érsektől elvárná az ember, hogy ennyire azért ne beszéljen félre. Az érsek úr vagy nem tudja, hogy valójában miről és hogyan szól a (természet)tudomány, vagy tudja, de csakazértis az ellenkezőjét állitja.

Igen, teljes "evilágiság"

Jakab Gábor irja >Se fejkendô, se kereszt, se fejfedô — avagy teljes "evilágiság?"< cimü cikkében (Szabadság, 2004 március 10):

Amikor elôször hallottam Jacques Chirac francia köztársasági elnök törvénytervezetérôl, amelyben azt indítványozta, hogy az 1789-es forradalom óta közismert "szabadság, egyenlôség, testvériség" jeligéjét kiegészítve mintegy az "evilágiság" elvével, tiltassék meg a címben szereplô vallási szimbólumok használata a franciaországi közintézményekben és iskolákban (azóta 494 IGEN, 36 NEM szavazat és 31 TARTÓZKODÁS eredményeként megszületett a parlamenti határozat, amely várhatólag ôsztôl emelkedik majd a törvény rangjára), eszembe jutott a közismert népi mondás: "nem a ruha teszi az embert". Úgy látszik azonban, negatív értelemben persze, hogy "az is teszi" (!), hiszen— lám — a szóban forgó esetben egy ruhadarab lenézôen minôsíthet egy embercsoportot, igazságtalanul hátrányos helyzetbe taszító jelképpé válhat.

Eszembe jutott persze egyéb is. Sören Kierkegaard (1813–1855) dán filozófus neve, illetve az ô Vagy-vagy címû mûve. Ebben egyebek mellett szerepel egy tanulságos történet. Eszerint valamelyik színház raktárában a papírból és deszkalemezekbôl készült kulisszák váratlanul tüzet fognak. Az egyik beöltözött színész, egészen pontosan a bohóc szerepét játszó komikus (természetesen bohóc ruhában!) a megdöbbenéstôl kétségbeesetten, lihegve rohan be a színpadra, hogy a fenyegetô veszélyt a publikum tudtára adja és a nézôtér azonnali elhagyására felszólítsa. A közönség azonban nem mozdul, a bohócöltözet láttán tréfának véli a dolgot, önfeledt kacagásba tör ki, sôt, a bohóc-színész rimánkodásának az egyre drámaibb hangvételûvé fordulásával párhuzamosan mind felszabadultabban szórakozik és könnyeket fakasztó jókedvvel mulat. Végeredmény? A színház leég, a "hitetlenek" ott lelik halálukat a lángok között.

A cikk azt sugallja, hogy minden bohócot holt komolyan kell venni, mert hanem baj lesz. A baj csak ott van, hogy nagyon sok bohóc ellentmond egymásnak, és gyakran önmagának. Hogyan döntsd el, hogy mikor bohóc a bohóc? Mikor kell hinni neki, és mikor nem? A cikk szerzőjének magától értetődőnek tünik, hogy mindenkinek, aki vallásos, az "igazságát" el kell fogadni; a hitetlenek pedig vessenek magulra, ha a "lángok között" lelik halálukat. Az teljesen mellékes, hogy általában nem a szabadgondolkodók röpitenek repülőt a World Trade Centerbe; hogy nem az agnosztikusok robbantgatnak Észak-Irországban; és nem az ateisták szövetsége követ el tömeges öngyilkosságot.

Hajrá, franciák, hajrá, felvilágosodás.

A legjobb hegymászófilm: A végtelen érintése

Megnéztük a tegnap este a "Touching the void" cimü filmet (magyarra úgy forditották a könyvnek a cimét, hogy "A végtelen érintése", ami persze elég erőltetett, mert a "void" semmiképp sem végtelent jelent). Két angol hegymászóról van szó, akik 1985-ben elhtározták, hogy megmásszák egy Peru-i hegycsúcsnak egy addig járatlan (mászatlan) falát. Ereszkedés közben az egyikük, Joe Simpson, eltöri a lábát, s a másik, Simon Yates, kötélhosszanként engedi le a szinte magatehetetlen Joe-t, egészen addig, amig egy áthajlás miatt az utóbbi nem tud kiszállni a kötélből. Több órás patthelyzet után Simon nem birja tovább, és elvágja a kötelet, nem tudva, hogy Joe két méterre van-e a földtől, vagy kétszázra. A valóság az utóbbihoz áll közelebb, és Joe bezuhan egy hatalmas jéghasadékba, de csodával határos módon túléli a zuhanást.

A lényeg az, hogy mindketten túlélik az akciót. A film olyan PBS-stilusu dokumentumfilmként meséli el az egészet. Egyértelmüen a legjobb hegymászó film, amit valaha is láttam: a szereplők őszintesége és minden miszticizmustól mentes, józan hangvétele, a túlzott drámaiság és a hatásvadászat teljes kerülése nagyon meggyőzően hat, és kiváló példa arra, hogy a valóság néha (gyakran?) túlszárnyalja a fikciót.

Patapievici nem szereti a természetfilmeket

Olvasgatom H. R. Patapievici könyvét (Omul recent) és most már végképp meg vagyok győződve, hogy ez a könyv is a könyvespolcnak az "igy irtok ti" részére tartozik. Ha igy folytatja a tag, nemsokára eljöhet Ámerikába teleevangelistának. Azzal semmi bajom, hogy nem szereti a posztmoderneket, de számára minden és mindenki, aki nem 100%-ban követi a keresztény ideológiát, s annak is az ortodox vagy legalábbis katolikus változatát, az "om recent"-nek számit, és emiatt el van veszve. Tipikus "aki nincs velem, az ellenem van" - jelenség: mindenki, aki másképp gondolja, mint ő, az az "om recent", az "om obisnuit" kategóriába tartozik, a modernitás - posztmodernitás tipikus képviselője, aki tévét néz, nem olvas (vagy felületesen olvas), nem hisz Istenben, relativista, müveletlen, materialista, stb., stb. Mikor valaki egy passzusban támadja az Animal Planet tévécsatornát és Susan Sontag-ot, az biztos jele annak, hogy nem egy kiváló filozófusról meg esszéistáról van szó (mint ahogy eddig hittem), hanem egy olyan valakiről, aki a világot teljesen egyoldalúan, egy transzcendentális szürőn keresztül látja, és soha fel se merül benne, hogy a "van Isten" alapállás egyáltalán megkérdőjelezhető. Ime egy jellegzetes idézet:

Cînd şi-au început predicaţia pseudo-religioasă pe la începutul anilor '60, ecologiştii radicali postulau în mod revoluţionar că omul este egal şi în rînd cu toate celelalte animale. Astăzi, ecologiştii moderaţi şi publicul iubitor de animale iau ca de la sine înţeles faptul că, în fond, omul este inferior animalelor. Spre pildă, filozofia popularului canal TV Animal Planet este succint şi definitiv exprimată prin sloganul care însoţeşte una dintre numeroasele sale reclame ideologice în favoarea panteismului, politeismului, reîncarnării, sincretismului religios asiatic etc. - "animals are better than humans". Potrivit ideologiei naturaliste a outrance pe care aceşti neo-păgîni (de fapt atei de tip New Age) o profesează, omul este răul naturii - în acelaşi fel în care Susan Sontag considera că "rasa albă" este cancerul umanităţii.

Crocodile Hunter"-t (aki méltán tekinthető az Animal Planet-mentalitás - ha van ilyen - legismertebb képviselőjének) ateista, keresztényellenes, New Age "újpogánynak" tekinteni enyhén szólva túlzás. Ez már az amerikai fundamentalista keresztények túlzásaira emlékeztet, akik a Harry Potter könyveket meg filmeket tartják keresztényellenesnek és minden rossz hordozójának (további olvasnivaló erről itt található). Susan Sontagnak pedig édeskevés köze van az Animal Planet-hez. Legfeljebb annyi, hogy Patapievici egyformán utálja őket.

Ugyancsak H.R. Patapievici ir az új 22-ben a Szabad Európa rádió megszüntetéséről. Itt sem hagyja ki az alkalmat, hogy kedvenc ideológiáját és "filozófusát" emlegesse:

Ceea ce mi se pare extraordinar in succesul de durata al actiunii postului de radio Europa Libera este ca ideea care a inspirat munca atator oameni, atat de multi ani si cu atatea sacrificii, nu a fost nici economica, nici comerciala si, in fond, nici politica - a fost una de natura morala: ideea simpla ca adevarul trebuie rostit in mod public, iar acesta, in cele din urma, va sfarsi prin a elibera societatea atat de tiranii ei, cat si de propriile-i abisuri. Nu va suna cunoscut acesta adagiu? "Si veti cunoaste adevarul, iar adevarul va va face liberi!" - aceasta vorba, potrivit Evangheliei dupa Ioan 8, 32, a fost rostita chiar de Iisus Hristos. Nu este extraordinar ca ideea care prin lucrarea Europei Libere a dislocat, rasturnat si distrus comunismul reprezinta una din cele mai pretioase mosteniri ale crestinismului universal?

Balogh Béla mesternek egyébként van saját honlapja. Csak egy gyöngyszem a sok közül:

"...megfontolandó, hogy a test halála utáni élet valamint a test születése előtti élet az, amire a különböző kutatási területekről származó eredményösszesítés után esély van, és szó nem lehet arról, hogy az élettapasztalatunk, a gondolataink, az érzéseink és az emlékeink bármiféle károsodást is szenvednének a test halálának beálltával.

Mindezt természetesen nagyon sok tudósnak és kutatónak kellene átvizsgálnia, és ellenőrizni, hogy egyáltalán lehetségesnek tartják-e."

Nem tartják lehetségesnek.

A marosvásárhelyi Népújság egy régi, tavaly februári számára tévedtem :) , s érdeklődéssel olvastam ezt a cikket egy könyvbemutatóról. Balogh Béla "A végső valóság" cimü könyvéről van szó, melyről több cikk jelent meg a kolozsvári Szabadságban. Hogy mért térek vissza állandóan ehhez a témához? Azért, mert kiváló példának tartom arra, hogy az otthoni értelmiség nagy része mennyire képtelen megitélni, hogy egy könyv vagy szöveg nagy szakértelemmel megirtnak és izgalmas újdonságokat taglalónak tekinthető-e, vagy pedig nem egyéb, mint egy a sok értelmetlen paranormális handabanda közül. (Akinek nem inge, ne vegye magára). Egy értelmes középiskolás is hamar rájöhet arra, hogy Balogh Béla könyve egyértelmüen az utóbbi kategóriába tartozik (erről többek között itt, itt és itt is lehet olvasnivlót találni).

A szerzőt Illyés Kinga szinmüvésznő mutatta be, s a cikk szerzője, Lokodi Imre szerint, az érdeklődés nagyobb volt, mint a vásárhelyi Diakóniai Ház bármely más rendezvényén. Azt is megtudhatjuk, hogy a könyv "statikai szerkezet, amire még nagyon sok kutatást lehet építeni." Valamint: "A halál utáni, valamint a születés elôtti élet lehetôsége már nem hit kérdése, hanem fizikai törvényszerûség."

Yeah, right.

Olvasom a Mindentudás Egyeteme honlapján, hogy ez a "a hazai tudományos ismeretterjesztés talán legmerészebb vállalkozása", valamint azt, hogy "a magyar tudomány legjobb képviselői tartanak előadásokat a legkülönbözőbb tudásterületek legégetőbb közérdekű kérdéseiről és vitatják meg ezeket a hallgatósággal". Kiváló ötlet és kezdeményezés, jó honlap, sok jó előadás. Azt azonban nem értem, hogy mért kell tudományos ismeretterjesztésnek nevezni az ilyesmit:

"Isten a maga képmására teremtette az embert, avégre, hogy Teremtőjével boldog életközösségben, szeretet-közösségben éljen." - mondja előadásában Szabó István, a Magyarországi Református Egyház Dunamelléki Kerületének püspöke itt.

Tudom, persze, hogy a magyar "tudomány" szó nem egészen egyezik azzal, amit az angol "science" alatt értenek. Talán történelmi okai vannak, hogy magyar nyelvterületen tudománynak számit minden, ami alapos bibliográfiai utánajárást igényel. Magyarán, ha valaki elolvas két könyvet ugyanarról a témáról, és ir egy cikket belőle valamelyik humán profilú lapban, akkor az már tudomány. Igy fordulhat elő az, hogy létezik "irodalomtudomány", de olyan nincs, hogy "literature science". Az angol "science" szó egyértelmüen csak természettudományt jelent, és a tudományos ismeretterjesztés (popular science) fogalomkörébe a fentihez hasonló prédikációk semmiképp sem tartoznak bele.